Ha eddig volt nehéz dolgunk egy-egy utazásnál, az semmi sem volt a mai naphoz képest.

Már a tegnap este is nyűgösen, idegesen telt, hiszen már maga az, hogy a család szét van szakítva, eleve egy nagy stresszfaktor. Mint mindig, az utazást megelőző nap is hatalmas volt bennem a feszültség és szinte egész nap csak az előttünk álló úton járt az agyam. Azon gondolkodtam, tulajdonképpen az utazást megelőző nap, az utolsó órák a legnehezebbek. A lányok lementek mamához aludni, hiszen mi korán hajnalban indultunk és nagyon rossz volt a lakásban a természetellenes csend. Én azt szeretem, ha nyüzsgés van, feje tetején áll a ház és mire a lépcsőtől a konyháig elérek, legalább 2 játékon esek keresztül. De tegnap este csend volt. Nem voltak itthon a lányok, akik közül legalább az egyik mindig hozzám szokott bújni, szeretgetni, kedveskedni. Rossz volt. Apa miután este hazaért a munkából, lényegében csak vacsoráztunk, fürödtünk és feküdtünk.

Zalán nagyon nem akart elaludni. Mindent csinált az ágyban, csak aludni ne kelljen. Inkább háromszor is kért inni, majd egyik oldalra feküdt, két perc múlva a másikra, majd újra vissza. Feküdt a párnán, majd a lábamnál, feküdt popsival felfelé és keresztben az ágyon is. Végül nagy nehezen elaludt. Mivel nagyon fáradt voltam, olyan fél 12 környékén engem is elnyomott az álom. Bár ne aludtam volna! Iszonyatosan rossz álmom volt! Azt álmodtam, hogy apa egyenként megölte a lányokat és már könyörögtem neki, hogy a következő én legyen, mert nem tudok a gyerekek nélkül élni. Erre riadtam fel hajnali fél 4-kor. Közben már valahogy halkan osont be a gondolataimba, hogy a lányok az anyósnál biztonságban vannak. Áttnéztem a szomszéd ágyra, ahol apa aludt és olyan haragot éreztem iránta, mint még soha. Nem is tudtam, nem mertem már visszaaludni, féltem, hogy visszatér a rossz álom és egyre csak a lányok arca lebegett előttem. Csenge tündéri királylányos mosolya, Jázmin kis bohóc arca. Annyira szeretem őket! És nem voltak ott, hogy megöleljem őket, hogy megnyugodjak.

Még háromnegyed 5 sem volt, már keltettem András és apát is, hogy készülődjünk, keljünk. Zalán akkor fordult a másik oldalára és olyan nagyon édesen aludt, hogy alig volt szívem felébreszteni. Összeszorult a szívem, ahogy az előtte álló napra gondoltam. De nem volt mit tenni, kelteni kellett. Lassan készülődtünk és végül 5:40-kor útnak is indultunk.

A felfelé vezető út szinte eseményytelen volt. Kivételesen nem futottunk balesetbe, de ahogy az M1-re felértünk, a szemközti oldalon egyből 2 balesetet is láttunk. De folytattuk az utat és 8-ra a kórházban is voltunk. Bejelentkeztünk, makd felmentünk az 1B osztályra, ahonnan átküldtek az 1C nappali osztályra. Az elsők voltunk. Megkezdődött a várakozás. 10 órára szólt elméletileg az MRI-re az időpontunk. Mivel Zalánnak amúgy is husikás a kézfeje és a vénái szűkek, ezért elsőre altatásban szerették volna neki a vénabiztosítást betenni. Csakhogy az osztályon ma senkinek sem sikerült vénát szúrni és mindenki (elméletileg) a műtőbe ment, hogy ott bódításban helyezzék be a branülöket. Persze előtte minden gyerkőcöt megpróbáltak megszúrni az osztályon, kivéve Zalánt, mert ő híresen nehéz eset, neki sem álltak. Volt olyan kisgyerek, akit háromnegyed órán keresztül szúrtak, míg már addig sírt, hogy teljesen berekedt. Zalán pedig szegényem csak bújt hozzám és mondtam, hogy félek. Közben apa átment a szemklinikára a szemcseppért, mert úgy volt megbeszélve, hogy az MRI alkalmával, hogy egy utat spóroljunk, meglesz a szemvizsgálat is. Hozta is apa a szemcseppet és mivel 10-re volt tervezve az MRI, negyed 10-kor el is kezdtük csepegtetni a szemcseppet, amit negyed óránként, összesen háromszor kellett beadni neki, hogy kellően tágak legyenek a pupillái a vizsgálathoz. Persze így is harcolnunk kellett vele, hogy mi adtuk be a cseppeket. Csakhogy eltelt a 10 óra és még branül sem volt, nemhogy MRI! Majd elmúlt 11 is, mikor még mindig nem mehettünk a műtőbe a branülért. Telefonálgattak a nővérkék, végül az intenzívre kellett felvinni Zalánt, az ottani altatóorvos szúrt neki vénát. Az eredetileg tervezett altatás helyett éber állapotban. Beadtuk az intenzívre, de mi oda nem mehettünk be. Az ajtó becsapódott mögöttünk és mi ott kinn hallgattuk 10 percen keresztül, ahogy sír, kiabál értem, majd apáért. Szegényem nagyon megszenvedett a végáért, amit végül a csuklója belső oldalára tettek be. Mikor kijött, csak pihegett a vállamon, megmozdulni sem volt ereje. Visszamentünk az osztályra, ahol már nagyon nyüglődött, míg végül elaludt az ölemben. Mire elaludt, jött a nővérke, hogy infúziót köt neki, hiszen este óta nem ivott. Akkor megint sirdogált, mert félt, hogy fájni fog. Végül visszaaludt. Nem telt el talán 3 perc és már ébreszteni is kellett, mert mehettünk át a Balassa utcába MRI-re. Ott aztán vártunk és vártunk és vártunk… Fél 1 volt, mire bekerült. Teltek-múltak a percek, ahogy számoltuk, mindig kb. fél órát töltött az MRI-ben, így most is ennyire számítottunk. Közben megérkeztem a Cerny mentők, ők hozták a műszert, amivel a szemvizsgálat történt. Eltelt fél óra, Zalán még benn volt. Közben bement a második kisgyerek is. Majd a harmadik is. De Zalán még mindig benn volt. Már több, mint egyy óra telt el! Nagyon aggódtam. Már nem bítam ülni, állni sem. Sétálni sem volt türelmem. Már vert a víz, forgott velem a világ. Hogy ez az egész napi nem evés, nem ivásnak köszönhető vagy az idegességnek, azt nem tudom. Talán leginkább mindkettőnek. Apa fel-alá sétált, ő is aggódott.

Végül majdnem háromnegyed kettőkor félájultan hozták ki. Apa kezébe adták de gyorsan el is vettem tőle, hiszen nálam van a legjobb helyen. Szegény pedig csak aludt. Teljesen ki volt ütve. Nagyon nehezen ébredezett, miközben puszilgattam. Inni kért, de még nem kaphatott, hiszen ahhoz el kellett telnie az ébredéstől fél órának. Mikor eltelt, öntöttünk a poharában 2-3 korty vizet, amit egyhajtásra akart meginni, de nem engedtem, nehogy kijöjjön belőle. Persze ebből is nagy sírás volt. Végül szép lassan megiszogattuk. De nem érezte jól magát. Sirdogált, újra inni kért. Apa öntött még egy kis vizet. Mikor meglátta, hogy víz, még keservesebben sírt. Mondtam apának, vegyen az automatából egy jegesteát és adjunk neki azt. Először úgy tűnt, jó ötlet volt, de végül egy kortyot sem volt hajlandó inni belőle. Sőt, bármit is csináltam vele, csak sírt. Sétáltam a folyosón vele és ő csak mutatott, hogy menjünk el. Minél messzebb. De nem lehetett. Ahogy próbáltam visszafelé közeledni az MRI-s folyosó felé, egyre keservesebben sírt. Apával együtt tehetetlenek voltunk, egyszerűen megállt a tudomány. Persze ahhoz, hgy elengedjenek minket a kórházból, az kellett volna, hogy igyon. Ő pedig nem hogy inni, semmit sem akart, csak sírni. Még azon is sírt, hogy folyt a nyál a szájából. Nagyon-nagyon sokára nyugodott meg és akkor tudtunk csak neki inni adni. És akkor még mindig várakoznunk kellett, hogy elengedjenek!

Végül 3 óra is elmúlt, mire eljöhettünk a kórházból. Mivel itthon már nem értük volna el a boltot nyitvatartási időben, beugrottunk a Corvin plázában lévő CBA-ba bevásárolni. És mivel Zalánnak megígértem, hogy ha ügyes lesz, kap egy kukásautót, betértünk a játékboltba is. Persze nem tudott választani. Illetve, tudott volna… Ha nem lett volna minden méregdrága. Pedig én azon voltam, ha fizetésig egy falat kenyeret se tudok venni, akkor is megveszem Zalánnak az annyira áhított nagy kukásautót. Persze arra nem számítottam, hogy olyan drága lesz. Így csak egy egész kicsire futotta. De meglett. Ami persze nem tetszett neki. 🙁 Nagyon nyűgös volt már. Éhes, szomjas és fáradt. A hazafelé úton is alig lehetett bírni vele, igaz, legalább nem üvöltötte vegig az utat, mint a múltkor, hogy mellém akar ülni az első ülésre. De hazaértünk, itthon vagyunk.

Nem könnyebbültünk meg, hiszen az eredményt nem tudjuk. A szemvizsgálat eredményével holnap délután fog hívni a doktornéni, az MRI eredménye pedig 2 hét, mire meglesz. És most az a jó hír, ha nincs hír. Nem nyugodtam meg. Még mindig nagy a feszültség bennem és még mindig azt mondom, jó, hogy holnap apa ismét dolgozni megy, mert legalább nem lesz okunk veszekedni. Így is sikerült ma jónéhányszor összekapni!

Hihetetlen amit átélünk. De mi ez a szenvedés ahhoz képest, amit ez a 2 éves kisember átél. Hogy miért kell ennek így lennie? Isten biztos tudja! De én csak egy ember vagyok. Egy anya, akinek ez nagyon fáj. Fáj, hogy neki fáj, hogy ő szenved, hogy nem tudom tőle átvenni. Pedig átvenném. Isten látja lelkem, bármit, csak ő boldog legyen és ne kelljen többet szenvednie! Mert ez a sors, amit Isten neki szánt, kegyetlen. A félelem, ami látszik a szemén, ha egy fehérköpenyes közelít. Utálom ezt az életet!

Mikor hazaértünk, azt gondoltam iszom egy pohár bolt, ami már nagyon régóta a hűtőben állt. Pedig aki ismer, tudja, antialkoholista vagyok. De egyszerűen ezt már én sem bírom. Nagyon nehéz. És hol van még a vége? Mikor lesz vége? Hogy lesz vége? Lesz vége egyáltalán valaha? Addig még mennyit kel szenvedni? Túl fogja élni? És mi lesz a lelkével? Tönkremegy?