Már megfogadtam, hogy többet nem írok.

A csalódottságom és az elkeseredésem ma már rekordokot dönt. Az utóbbi napokban azért hallgattam, mert bíztam benne, hogy sínen vagyunk, azonban ma elveszítettem minden bizalmamat.

Lett volna egy szál, amibe kapaszkodva bíztunk abban, hogy sikerül életet lehelni az autóba, azonban ez ma meghiusult. Az összes adunkat kijátszottuk, mégsem megy. Nincs más út, mint megcsináltatni az ABS-t, kerül amibe kerül. hogy honnan lesz meg a pénz? Elképzelni se tudom! Volt egy fogadalmam még az elején mikor Zalán beteg lett. Ez pedig úgy szólt, hogy ha kell, kiállok a 82-re az út mellé, hogy pénzt szerezzek ha kell és nincs. Vagy ha kell, a hátamon fogom felvinni Budapestre, ha máshogy nem megy. Hát azt hiszem, ez az idő most jött el.

Tudom, negatív vagyok és tele vagyok sirámokkal, azonban nem tudom ki tudna még pozitív lenni ennyi nehézség után. Azt hiszem, feladom. Hogy mit is? Mindent! utálom az életem, a folytonos nehézségeket, mindent! Utálok kérni, utálok élni…

Hittem, hogy van segítség, ahogy ti is számtalanszor segítettetek már. Köszönöm szépen nektek minden eddigi segítségeteket! Egy darabig hittem abban is, hogy vannak csodák, melyek minket is elérhetnek, melyek esetleg pont ránk várnak, csak miattunk születnek. Ilyen csoda volt nekem ez a fránya autó is. Ezért szereztem jogosítványt, pedig úgy féltem a vezetéstől, mint a tűztől. Soha nem gondoltam volna, hogy nekem egyszer jogsim lesz és mikor apával átbeszéltük és végül ő úgy döntött, hogy nem vállalja, én minden félelmemet félrerakva vállaltam. Sokszor olyan gyomorgörccsel mentem vezetni, hogy azt hittem, le se tudok szállni a buszról, ahonnan az első utam a nyilvános illemhelyre vezetett. De küzdöttem, mert mindig arra gondoltam, hogy mi az én félelmem Zalánéhoz képest. És meglett! És közben lett egy álomautónk. Hittem benne, hogy valóban álomautó. Hiszen ment és a miénk volt.

Már a múltkor is leírtam, egy paksaméta irattal kaptuk és ígérettel, hogy az autó rendben van.Ehhez képest már februárban elkezdődtek a bajok. És most, mikor előműszakiztattuk, derült ki, hogy tulajdonképpen életveszélyes állapotban kaptuk. A szerelő szavaival élve hálát adhatunk, hogy nem esett szét alattunk valamelyik utunk során. De megcsináltattuk a segítségetekkel, melyet nagyon szépen köszönök. Az egész alvázat újra kellett volna hegeszteni, több sebből vérzett a futómű és a fék… És mikor élesben ment volna műszakira, kiderült, hogy nincs ABS visszajelzés.

Tudjuk, már sok. Higgyétek el, nekünk is, nagyon! Úgy érzem, az autónk csak egy feneketlen kút, melybe szórjuk a pénzt. Hálásnak kellene lennem,, hiszen úgy kaptuk. Igen. Azonban mindenre számítottunk, de erre nem. Nekem pofám nem lett volna egy életveszélyes autót ajándékozni. Ne haragudjatok, a keserűség beszél belőlem és akkor még nem is tudjátok a sok-sok dolgot, telefonbeszélgetéseket amiket mostanában folytattam az alaptvánnyal, akiktől kaptuk az autót. Csak egy mondatot írok ide, mely talán beszédes: “Ne rángassuk az alvó oroszlán bajszát”. Ha valaki kíváncsi a sztorira, privátban akár megírom neki. Talán elég annyi, hogy az alapítvány tudott erről a hibáról…

Most két választásunk van. Az egyik az, amit már megtettem, hogy kérünk titeket, segítsetek, hiszen hiába próbáltunk mindent, megmondom őszintén, még feketén leműszakiztatni is (mert az csak 44 ezer lett volna!), senki nem vállalta. Marad a hivatalos út, Mazda szervíz és mindent dokumentálva hivatalosan megcsináltatni. Ami bár jelezték páran, hogy nem így van, de higgyétek el, így van, a saját életemre esküszöm, a szerelő szerint többszázezer Forintot felölelhet. Hogy pontosan 100 vagy 200, netán ennél is több lesz, az csak a végén derül ki. Miért? Mert még a csatlakozót is kiszedték a kocsiból, amivel a hibát ki lehetne olvasni. A szerelő szerint az egész motort ki kell szedni, mert elemlámpával belevilágítva csak ott látott ABS-re hasonlító valamit. Kiolvasás nélkül pedig ő sem tudta mi a baj.

A másik lehetőségünk, hogy feladjuk. Most erre hajlok, mert úgy érzem, mindent megtettem amit megtehettem, mégsem értem el célt vele. Az idő ellenünk dolgozik. Nem ellenem, Zalán csöpp kis 3 éves élete ellen. A szemébe nem merek nézni, hogy tehetetlen vagyok és nem tudom garantálni, hogy ott lesz a kontrollokon, amiket évekig, az ő esetében legalább fiatal felnőtt koráig kell folytatni. Kérdeztétek miért adom fel. Hát ezért. Egyszerűen az erőm és a szavaim végére értem. Kérdeztétek hogy van Zalán, hát, betegen…