A “múló” rosszkedv nem múlik, hiszen nem is csupán pillanatnyi negatív hangulat. Nem depresszió, hanem a keserves valóság. Nincs hova felállni, a padló kicsúszott a lábunk alól és csúszik folyamatosan egyre tovább, minket egyre mélyebbre húzva.

Szidhatnám a rendszert vagy ami csak eszembe jutna de értelme semmi sincs. Sőt, igazából még az a helyzet abszurduma, hogy mi örülhetünk, hogy még 3 év után is küzdhetünk Zalánért, hiszen ez sajnos nagyon sok beteg gyereket nevelő családnak nem adatik meg. Elveszítik őket!

Tegnap is kaptam egy kedves üzenetet egy családsegítőtől, aki leírta, hogy a betegség sajnos szegénységgel jár. Jaj, bárcsak a szegénység lenne magában! Esküszöm,  nem panaszkodnék!

Azonban ez a lelki kín, ami minden napunkat végigkíséri, a lehetséges kiújulások… Ami már kétszer is megtörtént velünk és amikor újra megkínoz egy-egy emlék, amiről már azt hisszük elfelejthetjük… Nem! Örök emlék, örök kín, örök félelem!  Mikor újra és újra legelőről kell kezdeni mindent, mikor újra bizonytalan a holnap és kérdéses a hogyan tovább. Mikor az embert millió kétség gyötri és még csak kimondani se meri a szavakat, még gondolni is csak félve mer rájuk. És mégis! Az a rohadt szegénység! Mert ha menni kell hirtelen, nincs miből. Ha beteg lesz, nincs miből gyógyszert kiváltani! Közgyógy? Hah! Úgy rossz a rendszer,  ahogy azt kitalálták! 

Mit mondjak?  Nehéz? Ezt már szavakkal le sem lehet írni!  És ő “csak” egy a többiek közül. De nekünk ő az az EGY, akinek az élete tőlünk IS nagyban függ!

Minden napra elképzelek magam elé egy álmot és kívánom, hogy teljesüljön! Kívánhatnék ma kettőt? Csak egy lélegzetvételnyi szünetet, apró biztonságot szeretnék! És azt, hogy nyugodtan mondhassam Zalánnak,  szép álmokat! 3 éve erre vágyom és 3 éve búcsúzom tőle minden este úgy, hogy reggel találkozunk!