Nyugodt éjszakánk volt. 🙂 Remélem Zalánnak is nyugodt lesz így a napja és megússzuk a sok sírást. 🙂

Sajnos már csak 6 napot töltünk itthon, mielőtt ismét útra kelünk. A nap egy kicsit nehezebb lesz, hiszen éjfél után enni és inni nem lehet majd Zalánnak az altatás miatt, illetve még MRI előtt túl kell esnie egy szemészeti kontrollon. Még el sem tudom képzelni, hogy fogja ezt elviselni. Már magában a szemészetet, a szemcseppeket rosszul viseli. És utána még bökködik, elaltatják… Hosszú napunk lesz!
Nem szeretem ezeket a napokat, mikor a gondolataim már csak a közelgő utazás körül forognak. Hiába teszek bármit, folyamatosan csak jár az agyam, hogy könnyíthetném meg Zalánnak ezt az időszakot. Nehéz megfogalmazni az érzéseimet. Féltem ezt a kis embert. Félek az eredményektől, félek tőle, hogy fogja viselni. Sírni fog, mert a szemcseppentést és a szúrásokat is rosszul viseli. Fájni fog neki és már itthon is retteg, ha valami vérzik és egyből azt kérdezi, hogy ugye nem lesz tű? De, sajnos most lesz! 🙁 Összeszorul a torkom és a szívem ha erre gondolok!

Belegondoltatok, hogy csöpp kis 3 évesen hányszor szúrták meg? Valószínűleg a legtöbbetek enyi idős gyerekét még egyszer sem. Őt pedig, ha csak az altatásokat vesszük már több, mint 50-szer. És ez csak az altatások száma! És volt olyan altatás, mikor nem sikerült elsőre vénát találni, sőt, másodikra és harmadikra sem! Akkor, ott 17-szer szúrták meg egymás után, végül a fejébe kötöttek branült, ami már estére sem működött.. Azt hiszem nem csoda, ha nagyon fél tőle.

Még nekem is nehéz lelkileg. Kezelni a félelmét, a fájdalmát, nyugtatni és meglróbálni erőt adni! Higgyétek el, szívesen tartanám oda a karomat én, bökjék azt, csak Zalán ne szenvedjen már! És még hol a vége??? Annyira messze! Szeretném, ha egészséges gyerekként élhetne, egészséges lélekkel, azonban ahogy múlik az idő és mind több kezelésen, kontrollon, MRI-n esik át, úgy látom csökkenni ennek az esélyét. Mert látom a rémületet a gyerekem szemében. Már akkor is ha csak elesik és kicsit megüti magát. Sokszor nem is azért sír, mert fáj neki, hanem azért, mert egyből azt hiszi, most kórházba kell mennie. Utálom ezeket az alkalmakat, pedig sok ilyen van, szinte naponta. És én is hibásnak érzem magam, hiszen én adtam neki az életet. Az életet, ami neki szenvedés.

Talán ezért van az, hogy nem tudok neki nemet mondani. Ha egy kisautót szeretne, ha egy kis édességet szeretne (azért a ch tartalomra figyelve)… Bár szeretem azt hinni, hogy gyógyul, ilyenkor mégis az motoszkál a fejemben, hogy meg kell kapnia, mert lehet legközelebb nem lesz rá lehetősége, hogy kérje. Rossz érzés ez nekem, nagyon! Az örökös félelem.