Mikor az ember már azt várná, most már tényleg, javulni kell! NEM! Zalánnak egész éjjel 39 fokos láza volt. Nagyon köhög és fáj a torka. Már nem tudom mit tehetnék még érte. Az antibiotikumot szedjük,  köptető hegyeket vett már be… Többször voltunk orvosnál is, aki csak annyit tudott mondani, nem ártana egy fertőtlenítő festés… Hát én itt már nem akarok festeni!

Szegény kicsi életke, mennyire várta a havat, szeretett volna kimenni szánkózni, de felénk eddig nem esett. Pontosabban egyszer igen, egy nagyon kicsike, de akkor is indulni kellett Pestre és mire hazaértünk elolvadt. Nagyon csalódott volt! Most végre esett egy kicsi, de most se mehet ki, mert lázas. 

MÁr este furcsa volt, mert bár elaludt, de álmában nyögdécselt, amit nem szokott. Ő vagy nagyon nyugodtan alszik vagy nagyon nyugtalanul, de akkor sír és rugdal. Most pedig csak feküdt kincsem és nyögdécselt. Éreztem, hogy baj van. Ahogy hozzám dugta a kicsi lábát és tűz forró volt. 1 órakor aztán megmértem neki egy egyből kapta a lázcsillapítót is!

Engem minden egyes alkalommal halálra rémít, mikor beteg. Annyira elevenen él még bennem, mikor kritikus neutrofil szinttel engedtek haza a kórházból, de elmondták, hogy neki egy nátha is életveszélyt jelent. Annyi minden van, amit másképp látok, mint más szülő.

Ha megkérdeznétek mit adott nekünk egy a 3 év küzdelem? A sok segítséget leszámítva, amiért végtelenül hálás vagyok aggódást. Az életért, a holnapért, akkor, mikor azt se tudtuk lesz-e holnap… Mikor sokszor az is fájt, hogy együnk, de muszáj volt kitartanunk Zalán miatt. Mert igen, van az a helyzet, mikor a saját gondolataidat kell megerőszakolni, hogy elhidd, van tovább. Még akkor is van tovább, ha nem is igazán akarsz élni, így élni.

Rengeteg dolog történt,  ami sokmindent megváltoztatott. Azt hiszem a legnehezebb dolgok egyike az életben azt feldolgozni, hogy beteg a gyereked. Hogy bármit is teszel, te nem tudsz rajta segíteni. Hogy hiába is kérsz, könyörögsz, hogy holnap, ha felébredsz, újra mosolyogjon mindenki, mert nem fog. Hogy lassan érzed, ahogy a lelked a tehetetlenségbe hal bele, de a testednek és agyadnak folytatnia kell az életet és a lehető legtöbbet kell kihozni belőle mégis, hiszen a gyereked azt várja, hogy szebbé tedd az ő életét. Ha csak belegondolok, Zalán mennyi mindenből maradt és marad ki, elszorul a torkom!

És mégis új nap virrad, mikor reménykedsz, hogy más lesz, végre a javulás útjára lép. És nem lesz más! És újra átéled azokat a rémisztő napokat, mikor akár a kiújulásokkal kellett megküzdeni. Mert ez már nem természetes. Ez már zsigeri félelem. Hol rontottuk el? Nálunk minden betegség egy rettegés. Miért? Miért nem múlik már? Ugye nem függ össze az alapbetegségével? Még ha tudjuk is, vagy sejtjük is, hogy nem, a rettegés olyan mélyen ül bennünk, hogy egy elhúzódó betegség egyből felborítja a lelki békénket. 

Hát ezt kaptuk a 3 évtől…