Nem hallgatok, egyszerűen bele vagyok merülve a gondokba, gondolatokba.

Zalánt ismét vagy még mindig rémálmok gyötrik,  alig aludtunk. Egész reggelig kitartottak a rémálmok. Zalán kiabált, csapkodott és rugalózott.  Nehéz így.

Az ilyen éjszakák remek alkalmat adnak a sok-sok emlék újraélésének és a negatív gondolatoknak, amiket igyekszem a lehető legtávolabb tartani magamtól.

Nem akarok emlékezni! Gyakorlatilag semmire, az elmúlt 4 évből. Azt szeretném, ha az egész meg se történt volna, ha nem kellene a betegség árnyékában feküdni és kelni. 

Azt szeretném, ha mi is csam egy átlagos család lennénk, akik élvezik a nyári szünetet, esetleg nyaralni mennek, fagyizni, akiknek kész tervei vannak a jövőre. Kész tervei, amiben nincs kórház,  MRI, vérvétel, éves záróvizsgálat, rémálmok…

Régen azt mondtam,  akinek nincs múltja, jövője sincs. De akarok én ilyen múltat? Azt hiszem ilyet senki se szeretne magának. A napok is megterhelőek, de amiket a legnehezebb elviselni, azok a gondolatok. Mert nem lehet őket teljesen kikapcsolni, mert mikor a legkevésbé szeretné az ember, akkor jönnek elő. És minél jobban vágyik az ember a nyugalomra, annál jobban üldözik.

És hogy mit csinálnék most legszívesebben? Elvinném Zalánt és a többieket fagyizni,  vagy leautóznánk a Balatonra, vagy valahova csak el… Ha nem tudnám, hogy jövő héten MRI és még fizetés előtt meg kellene tankolni az autót.. 

Szeretnék pihenni. Csak 1-2 napot gondtalanul. Szeretnék aludni és csak akkor felébredni, mikor már túl vagyunk mindenen. Vagy ahogy tegnap apa mondta,  le kellene fagyasztatni magunkat úgy 5 évre. 

Ugye milyen önző vagyok?