Költözéses káosszal zajlott a hétvége. Ami tönkre mehetett,  az tönkrement, ahogy a Facebook-ra is írtam. Ami törhetett az tört is… Vannak dolgok, amik egyszerűen szőrén-szálán leléptek tőlünk, így most azt se tudjuk mit pótoljunk először. Azért visszamegyek ma még a lakásba, megnézem nem maradt-e ott, de apa tegnap kereste pl. a porszívót és nem volt meg. 🙁 

Egyelőre nagy polchiányban és konyhaszekrény hiányban szenvedünk, de ez majd idővel biztos alakul. Sajnos nem mostanában, ezzel is tisztában vagyok. 🙁

A rosszabb a rosszban, hogy szombatra Zalán is beteg lett. Jázmint szólt, hogy tüzel a kis homloka. És valóban. 🙁 Így, mivel szegény csak sírt és láthatóan nem érezte jól magát 4 óránként csillapítottuk a lázát, majd miután már a torkát is fájlalta, megkezdtük az antibiotikumos kezelést is. Viszont sajnos még tegnap sem volt jól és az éjszaka is nyűgösen telt. Szerdáig adtam haladékot a gyógyszernek, aztán ha nem javul, a doktorbácsival keresünk más megoldást, hiszen nyakunkon a következő utazás. 🙁

Sajnos még az idővel sem volt szerencsénk. Tegnap éjjel hatalmas vihar volt, jég is esett és amiket a teraszon hagytunk teljesen szétáztak. Így az előszobafal, aminek így leszakadt az oldala és megvetemedett, a konyhai székek, amik kárpitosak és gyakorlatilag használhatatlanok lennek, és sajnos elkövettük azt a hibát is, hogy amit az iskolakezdésre vásároltunk a gyerekeknek füzeteket, tolltartót, az a doboz is kinn maradt. Így rengeteg füzet, szinte az összes odaveszett. 🙁 Arról nem is beszélve, hogy a fürdőszoba 4 helyen beázott, a nappaliban pedig az antennakábel mellett a padlásról folyt be a víz és mikor megláttam, hogy a tévéről csöpög le, a még ki nem fizetett tévéről (részletre vettük) hajnali 2-kor enyhe szí rohamot kaptam. 

Szóval egyelőre nem egy sikersztori a költözés. Ha hozzáveszem, hogy mostanra derült ki, hogy mi hiányzik és mi nem működik, a lista most végtelennek tűnik. Az ajtókat nem lehet becsukni, mert a zárak és kilincsek töröttek. Próbáltam szombaton zárat venni, de azt mondták ilyet ne is keressek (régi román zár állítólag), az Elzett zár meg nem illik az ajtóba, teljesen át kell szabni az egészet. A vizes szaki akkora lefolyót tett a mosó és mosogatógéphez, hogy a szabvány kifolyót lehetetlen normális módon csatlakoztatni. A villanykörte foglalata szintén beázott a viharban, így amíg ki nem szárad az a rész, csillárt sem lehet feltenni, stb… Nehéz így, de hinnem kell, hogy majd alakulni fog. 

A költözésben anyós segített, minden nap reggeltől estig itt volt. Egészen addig, míg rend nem lett. Anyám bejött, szétnézett, hisztizett egy sort, hogy milyen meleg van, majd visszament és lefeküdt. Szóval a szokásos. 🙂 

A hétvégén megint megtalált minket, illetve kis sógoron keresztül minket egy falubeli. Hát mit mondjak rá? Könnyű azt mondani, hogy valaki kunyerál. Hogy mi nem könnyű?

Nem könnyű a betegség okozta lelki kínnal együttélni még úgy sem, ha amúgy megvan az embernek mit a “tejbe aprítani”. De ha még folyamatosan gondolkodni kell azon is, hogy mit miből oldunk meg, az nehéz, sőt, borzasztó nehéz!  Zalán már nagy, érti és látja a különbséget a tesók és közte. Már nem tudom megtenni, hogy neki másképp főzök, mert látja, hogy mást esznek a többiek és akkor persze neki is az kell, mint ami a többségnek. És ha csak a lisztet vesszük (teljesen mindegy, hogy update, szaffi, diabestar vagy dia wellness) lényegesen drágább, mint a sima. És akkor még csak a legalapabbnál tartottunk. Viszont minden segítség, amit kapunk, közelebb visz ahhoz, hogy Zalánnak meg tudjuk venni a szükséges dolgokat. Egyszerűen azért, mert amit kapunk, azt már nem kell megvenni és az ára megmarad.
Sokszor szerettem volna másnak átadni a betegség minden gondját-baját. Hát most újra ezt érzem. Bárcsak lehetne! Többen mondtátok, lazítanunk kellene, mert ez a feszített tempó nem megy sokáig. Igazatok van, de sajnos még egy pár hónap (ahogy számoljuk) mire kicsit könnyebb lesz. Még van adósságunk, elmaradásunk, amiket rendeznünk kell. Pontosan ezért, apa állásinterjúra megy csütörtökön,  hátha… Talán most… Meglátjuk!

De most kezdődik egy újabb nap, egy új korszak, amiben még a helyünket keressük mi is. Még egy kis türelmet kérünk!