Istenem, mennyire szeretnék újra gyerek lenni. Félelem nélkül bámulni a csillagokat. Nem tudni, hogy mekkora mélységeket élhet meg az ember.

Szeretnék újra olyan naív lenni, mint régen, szeretnék újra hinni és bízni. Elhinni, hogy a holnap, ami ha eljön és van esélye jönni, szebb lesz, mint a ma. Vagy legalább jobb lesz. Vagy csak egy kicsit, egy egészen icipicit több.

Szeretnék újra mosolyogni! Bár azt mondják a mosoly ingyen van, nem megy! Én már nem tudok örülni. Olyan mélyen belémivódott a végeláthatatlan küzdelem, a soha véget nem érő fájdalom, az örök harc, hogy nem merek magamnak megengedni egy ilyen érzést. Pedig szeretnék.

Fáradt vagyok, de tudom, ez olyan fáradtság, amin a pihenés sem segít. Olyan, mint a bőrbe beleégett olaj. Maró, égetően fájdalmas. Lemoshatatlan. És ha alszol is, felébredve ugyanúgy fáj.

Hogy ennyi idő után mi? Az, hogy ennyi idő eltelt és tulajdonképp ugyanott toporgunk. Bár nagyon sok idő eltelt, de… Ugyanúgy hiszünk, ugyanúgy imádkozunk minden reggel és este és ugyanúgy bízunk a gyógyulásban.

De belefáradtunk és most azt érzem, mint az utunk elején. Minden egyes nap egyre nehezebb, egyre küzdelmesebb. A küzdelem ugyanaz, hiába változtak a körülmények.

Zalán nőtt, már mindent ért. Érez és emlékszik mindenre. És az emlékek már nem csak engem, őt is kísértik. Ilyenkor, mikor elalszik, én pedig egyedül maradok a gondolatokkal még rosszabb. Nem tudok neki segíteni, mikor élete harcát vívja. Az életért!

Szeretnék aludni, de elkerül az álom, pedig fáradt vagyok. De azt is tudom, ha reggel felébredek, ugyanezzel a mázsás súllyal a szívemen kell élnem. Meddig??!

Inkább gyönyörködök a kis szöszi fejében (kedves jóakaróink, festetjük!) és hiszem, hogy most az álmok földjén ő a katona a homokváron, a tűzoltó és a mozdonyvezető. No és a fogorvos, mert azt mondta az szeretne lenni, ha felnő! <3 Nézzétek el nekem, imádom!