A helyzet sajnos még mindig változatlan. A reggeli sírás, nem nyitja ki a szemét Zalán, illetve rengeteget kell kérlelni. Az utóbbi időben fejébe vette, hogy beragadt a szeme, ki kell mosni. Azonban nincs beragadva.

Kértem szépen, imádkoztam neki, az utóbbi időben pedig inkább már erélyesen szólok rá, hogy tessék kinyitni a szemét. Akkor is ha sajnálom és ezer darabra törik a lelkem. Ez van, sajnos ezt most, lehet úgy, mint átmeneti állapot de el kell fogadnunk.

Nem beszéltünk soha neki vagy előtte a betegsége esetleges szövődményéről, hogy esetleg elveszítheti a látását, az utóbbi időben mégis sokszor mondja, főleg a reggeli órákban, hogy rosszabbul lát. Szerintem ez nem így van, vagyis inkább próbálom erről elterelni, de nem tudom ezt mi hozta elő belőle. Ha megyünk legközelebb Budapestre, erre rákérdezek, már csak a félreértések elkerülése végett is.

Nem azt mondom, hogy nem hiszek a gyereknek, hanem inkább azt, hogy ebben a “rosszabbul látok” – ban több a pszihés dolog.

Szóval egyáltalán nem élünk könnyű napokat. Igyekszünk a magunk módján minél többet megadni neki, mintegy vígasztalásul. A kedvenceit főzöm, lesem a kívánságait  de valahogy úgy érzem, lelkileg egy elég mély mélypontra süllyedt a műtét után.

Szeretett volna húsvétra egy nyuszikát, azonban a kifejezetten konkrét elképzelés miatt egészen eddig a pillanatig nem találtam. Az elképzelés így hangzik. Kicsi, lógó fülű, fehér, a szemeinél fekete monokli. Fantázia van… Ha valaki tud eladót, legyen szíves szóljon!

Nem akarom részletezni, hogy Zalán miatt mekkora mélypontokat élünk meg mi is. Rettenetes sírással ébredni, majd rettegve elaludni. Persze, mondhatnánk, ez nem olyan borzasztó, majd elmúlik. Bizonyára! De mikor? A rossz hangulat a család életére sincs jó hatással. Mindenki fáradt, nyűgös, kedvetlen, sokszor ideges. Mert egyszerűen bármit teszünk, a reggel akkor is így kezdődik, az este akkor is így végződik. Éjjel pedig megküzdünk a rémálmokkal. Zalán az utóbbi időben visszaszokott az ágyunkba, így esélyünk sincs normális pihenésre sem. Egész éjjel kapaszkodik valamelyikünkbe. Nem egyszerű!

Sokszor érzem, hogy legszívesebben elmennék, elfutnék, vagy bármi, csak legyen már vége. Ha ez még sokáig folytatódik, biztos vagyok benne, nem éljük túl családként.

Iszonyatos a lelki teher, az időhiány, az állandó munka, hogy a csekkeket be tudjuk fizetni. Az élet pedig egyszerűen elsiklik mellettünk! 🙁 Sokszor érzem úgy, ránk jó nem vár. Ha kapunk egy kicsi jót, ezer rossz jön utána. Nem tudom milyen lesz a jövő. Lesz egyáltalán?