Sajnos hiába minden, a reggelek ugyanúgy kezdődnek. Sírás, imádkozás, rimánkodás, könyörgés. Zalánnak, hogy ne kelljen kinyitni a szemét. Nekem pedig, hogy kinyissa.

Valahogy kifogytam az ötletekből. Igérnék még, de átverni nem akarom! Tudom, dínóparkot szeretne, meg kerti játékokat, csúszdát, boldogságot. Égigérő kacagást, napsütést és soha többet sötét felhőket, Budapestet, szemészetet. 🙁 De ezeket nem tudom megígérni neki. Ahogy a villogó cipőt és a fürdőzselét sem.

Közben pedig csúszik szét a család, mert egyszerűen nem csökken a feszültség! Már én is félek a reggelektől, meg az estéktől is. Félek öltöztetni, mert ha valami véletlenül csak egy icipicit is hozzáér Zalán szeméhez, már sírás van, mert fél. Szerintem már a félelemtől is fél azon kívül, hogy fél az érintéstől, a fájdalomtól, mindentől.

Sokan javasoltátok a gyerek gyerekpszichológust, de sajnos mi úgy látjuk, semmi se változott mióta járunk. Sőt, az utolsó műtét után csak romlott a helyzet. Ilyen még nem volt, hogy ennyire mélyen hagyott volna benne nyomot a műtét. Nem tudom merre tovább. Tanácstalan vagyok!

Egy biztos, most, hogy kitavaszodott, ráállunk újra a kupak és aludoboz gyűjtésre, hátha tudok akkor majd ígérni. Hátha összejön a világító cipő, a “szép” nadrág (ahogy ő fogalmaz), a dínópark! Egyszerűen nincs több ötletem, ne haragudjatok! 🙁