Biztos sokan várjátok rólunk a híreket! Ne haragudjatok ha rövid leszek, de ez a nagyon régóta tartó küzdelem rettenetesen lemerített.

Érzelmileg, fizikailag, mindenféleképpen. Reggel, mint tudjátok, utaztunk. Sajnos nem kerülhettük el a kezelést, amire soha nem számítottunk. Miután péntejen hívott a doktornő és mondta, hogy a kemoterápiás szert 11 órára tudják csak elkészíteni, így ehhez igazodtunk. 9-ig kellett felérnünk, hogy Zalán időben megkaphassa a pupillatágító cseppeket. Mikor már csak 3 utcányira voltunk a szemklinikától, Zalán elsírta magát. Haza akart menni. Akkor. Azonnal! Sajnos nem tehettük, hiszen most óriási a tét. A szeme, a szeme világa.

Ezúttal 3×2 cseppet kapott, amit már a szokott módon viselt. Sírt, tiltakozott. A második kör szemcsepp után mikor kihoztuk a kezelőből, majdnem elsírtam magam én is. Zalán odabújt Andráshoz és lekonyuló, pityergő szájjal kérdezte, büszke vagyok-e rá. Természetesen! Kimondhatatlanul! Annyi mindenen átment már és nem adja fel! És még van ereje megkérdezni, büszke vagyok-e rá! Mindennél jobban!

Kis csúszással, a tervezett 11 helyett fél 12 után került a műtőbe Zalán, de előtte megígértette velem, hogy ott fogom várni a műtőajtó előtt. Ott is voltam végig, egy pillanatra se mozdultam el. Ezer gondolat cikázott át az agyamon! Ezer aggodalom!

Nekem úgy tűnt, nagyon sokáig volt benn Zalán. Majdnem 1 órát. Mire hangos sírásra kaptam fel a fejem. Tudtam, hogy Ő érkezik. Hangosan kiabált értem! Az ajtóban egyből átvettem, hozzám bújt. Betakartam, ringattam, mondtam neki, hogy minden rendben van, már itt van velem. Nem hitte el. Azt kérdezgette, tényleg én vagyok-e. Nagynehezen meggyőztem, majd addig ringattam, míg el nem aludt újra. Hagytam aludni, mert tudtam, addig sincs fájdalma.

Párszor felsírt álmában, de gyorsan meg tudtam nyugtatni és mikor felébredt (bár a szemét nem nyitotta ki) elkezdhettünk végre inni, majd fél óra múlva már enni is. Nem erőltettül, hogy nyissa ki a szemét, hiszen vastag kötés volt rajta és jó alaposan le is volt ragasztva. Felesleges fájdalmat pedig nem akartunk neki okozni. Miután már jobban lett, megkérdeztem, hogy levehetem-e a kötést. Akkor napszemüvegre cseréltük, de még mindig nem nyitotta ki elég sokáig. De vártunk. És egyszer csak kérte a kezem, hadd szorítsa és mondta, ha fáj is, ezt ki kell bírnom. 🙂 És kinyitotta. Sírás nélkül! Letöröltük óvatosan a könnycseppeket, aztán már nem volt gond. 🙂

Sajnos elég sokáig elhúzódtak ma a műtétek, ezért a doktornő későn jött ki a műtőből. Gyorsan megbeszéltük a továbbiakat, majd indultunk is haza. Hiszen Csengének ma anyák napi ünnepélye volt. Igaz, késtem 20 percet, pedig jöttem ahogy lehetett, de végül is időben értem haza. Zalán persze oda is jött velem. 🙂

Most itthon vagyunk. Nagyon fáradtan, letörten, de boldogan, ezt is túléltük. De elfáradtunk, kimerültünk. Sok ami mögöttünk áll és sok ami még előttünk. Jövő hétfőn ugyanígy menni kell, ugyanígy kemót kap Zalán. Nem könnyű. Lelkileg borzalmas tudni, hogy ennek sikerességén múlik a szeme, a szeme világa. És akkor a hetente utazgatás költségeiről nem is beszéltünk.

Tudom, túl leszünk ezen is. Egyszer! Csak nem mindegy, hogy így vagy úgy!

Most 1 hét pihenő, aztán ki tudja hogyan tovább! Én már csak azt szeretném, ha hatékony lenne ez a kezelés. Vagy nem tudom mi lesz!