Nehéz ilyenkor bármit is mondani, hiszen egyrészről elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy Zalán immár a második IViC kemóját kapja holnap. Dacára a 3 kör “hagyományos” kemónak, amin pár hónaposan kellett átesnie és a rengeteg műtétnek, kezelésnek, altatásnak. Az altatásokat már nem is számoljuk. 70 körül járhatunk talán…

És közben büszke vagyok rá, hiszen felnőtteket meghazudtolva küzd, nem adja fel. De hát hogyan is adná? Ezt mi sem engednénk!

Sokszor mi is szívesen feladnánk, de rá nézve tudjuk, hogy nem tehetjük. Mi, a szülei nem tehetjük ezt meg, sőt! Nekünk támogatnunk kell, még a legesztelenebb vágyaiban is. Támogatnunk kell ha boldog, ha nevet, ha szomorú, ha sír. Meg kell vígasztalnunk és jobb kedvre deríteni akkor is, ha sokszor a sírás folytogat közben.

Hiszen olyan óriási a tét! Hatalmas! Egy élet! Egy egész élet! És nem mindegy hogyan. Mi azt szeretnénk, ha teljesértékű lenne az egészsége, nem lenne látássérült. Illetve lehetőség szerint minél kevésbé lenne az.

Tudjuk, hogy a jobb szemével már soha nem fog úgy látni, mint mi, hiszen az a fránya daganat már mikor a betegség kiderült, kitakarta az egész éleslátás helyét. Azóta ez már csak heg. Viszont a másik, a látó szeméért küzdenünk kell még mindig. És sajnos azt érinti mindig a kiújulás, abba a szemébe kapja most a kemoterápiát is. De küzdünk, nem adjuk fel.

Rettenetesen hosszú és kimerítő időszak ez a családunk számára. Lelkileg nagyon meggyötör, hiszen miközben teljes erőnkkel támogatnunk kell Zalánt és el kell vele feledtetni minden rosszat, hogy ereje legyen a gyógyuláshoz, közben mi ezer kétséggel küzdünk.

Hihetetlenül hosszúra nyúlik ez a betegség! Mikor kiderült, András 7.osztályos volt. Most pedig? 18 éves elmúlt! Csenge akkor kezdte (volna) az ovit, most pedig a 2. osztályt fejezi be. Jázmin az iskolát kezdte és már felsős nagylány, serdül.

Sokszor annyira összemosódnak a napok, hogy csak akkor jut eszembe mennyi idő eltelt már, ha a gyerekekre nézek. Büszke vagyok rájuk egytől egyig, hiszen mind helytállnak ebben a nehéz időszakban és sokszor az ő ölelésük és szetetetük segít át egy-egy gödrön.

András segít a legújabb kutatásokat kikeresni, fordít, levelez, érdeklődik. Jázmin elhalmoz szeretettel engem és Zalánt is. Csenge pedig a sok apró kis csínytevésével színesíti az életünket és tereli el a figyelmünket a mindennapok nehézségeiről.

Az utóbbi időben egyre ritkábban hallom őket panaszkodni. Már nem téma, ha nincs cipő vagy nadrág. Egyszerűen elfogadták, hogy nincs. Talán ebből a szempontból még András kilóg a sorból, ő azért szeretne ezt-azt, de tudja, hogy most nem azokat a napokat éljük. Ezerrel keresi a helyet, ahol vállalhatna egyelőre hétvégi vagy esti, nyáron pedig diákmunkát. Ezzel pedig rengeteg terhet levesz a hátunkról.

Sajnos a csajok tegnap délután betegek lettek, szépen elosztották egymás között Zalán tüneteit. Csenge náthás és köhög, Jázminnak a torka fáj és rekedt. Most nem jut gyógyszerre! Mert Zalán az első. Vessetek meg, de az ő életéről van szó és a sok rossz közül kell most döntést hoznunk. (Azért elviszem őket orvoshoz, aztán meglátjuk…)

Holnap tehát megyünk. Megyünk, mert menni kell! Megyünk, mert nem azért küzdünk lassan 5 éve, hogy feladjuk. Nem adjuk fel! Zalán meg fog gyógyulni!

Minden szempontból kimerülten, de megyünk. Akkor sem adjuk fel!