Tegnap főzés közben azon gondolkodtam, hogy milyen gáz, ha az ember azt számolja, mennyi pirospaprikát tesz a rántásba, hogy kifussa a hónapban még.

Sokan kérdezitek, hogy bírjuk, de mindenkinek ugyanazt tudom csak írni. Hát hogy bírhatnánk? Van egyáltalán más választás, mint bírni?

Elárulom. Nincs! Mégis, mikor reggel puszikkal keltem Zalánt és míg ébredezik, addig kiszívom a nyakából azt az édes, álmos Zalán illatot… Mikor kinyitja a kis szemecskéjét és egyből felcsillan, mert mehet az oviba. Ahol olyan jó. Ahol vannak kispajtások. Ahol más játékok és mesék vannak, mint itthon… Ahogy gyerek lehet! Most őszintén, ez kinek ne adna erőt?

Igen, vannak gondjaink, másnak is vannak. Talán a miénk kicsit más. Talán a miénk a sok macera mellett jobban fáj, talán…

De itt van ez a kis ember, aki rengeteg műtéten, altatáson és szenvedésen van túl. De most egészséges. Pillanatnyilag az! Ha gyógyult sajnos nem is. De mosolyog, él, teszi a kis dolgát. Gyerek, aki néha rosszalkodik, néha szófogadatlan (bár nem jellemző), néha szétpakol. De este, bármilyen rossz is volt a nap, hozzámbújik. És olyan szeretet kapok tőle, mint senki mástól.

Olyan szeretetet, amikor elfelejtem, ha csak percekre is, hogy nem biztos a holnap. Hogy ha lesz is holnap, milyen lesz. Hogy elfelejtem azt a fránya pirospaprikát, mert őszintén, kit érdekel?

2 kis karja átölel és így alszunk el. És reggel egy új nap kezdődik, új reményekkel és mi megyünk tovább, tovább és tovább. Mert van miért, van kiért de igazából van kikért!

Nektek pedig nagyon szépen köszönöm, hogy elkísértek ezen az úton! <3