Hosszú évek óta az év első munkanapja mindig egybeesett az utazással, kórházzal. Azt hiszem, talán tavaly volt először, mikor nem.

Igaz, a tavalyi évünk a betegség szempontjából elég rosszra sikerült a kiújulások miatt, de ezt inkább úgy érzem, hogy végső fellángolás volt a betegség részéről.

Igaz, ha csak néhány évvel járnánk a múltban, akkor a tavalyi történések miatt Zalán elveszítette volna a látó szemét. De szerencsére nem így lett, köszönettel az orvosunknak/orvosainknak és az orvostudomány fejlettségének.

Igen, úgy érzem, hogy az utolsó kiújulás óta jó pályán vagyunk. Hogy végre ha nem is ereszt, de enged a szorításából a betegség. Valószínűleg az új gyógyszernek is köszönhetően.

Rengeteg változást vettünk észre Zalánon, többek között (és erre majd szeretnék egy látásvizsgálatot kérni) ahogy a hozzánk közel állók már néhány hete tudják, ha Zalánnak a jó szemét leragasztjuk, valamennyire már lát előre. Eddig csak a jobb szeme külső sarkán kukucskált ki ha le volt ragasztva a látó szeme. Nekünk ez egy hatalmas lépés előre. Főleg annak tükrében, hogy mikor kiderült a betegsége, tulajdonképpen felkészítettek arra, hogy azzal a szemével soha nem fog látni, mert az éleslátás mezejét teljesen kitakarta egy nagy daganat.

Mi az utóbbi időben elkezdtünk hinni abban is, hogy nem lesz szükség az iskoláskorra tervezett korrigáló műtétre, mert ha Zalán előre is lát a rossz szemével, talán a ragasztásoknak és egyáltalán az egésznek köszönhetően párhuzamosabb lesz a két szeme állása. Mekkora dolog lenne! 🙂 De hiszünk benne!

Persze lelki szinten nem sokkal könnyebb, ma éjjel is volt rémálmom ezzel kapcsolatban. Nekünk is idő kell, mire feldolgozzuk az elmúlt évek eseményeit, amiket szerintem sokszor mondhattunk traumának.

Sokmindenhez idő kell. És kitartás. Ami az utóbbi időben teljesen elfogyott. Majdnem sikerült teljesen tönkremennie a családnak, de talán az utolsó utáni pillanatban léptünk. Talán nem későn és talán tanulunk belőle.

Persze tudom, és az érintett szülők elmeséléséből hallom, hogy ez a rettegés soha nem fog szűnni. Minden apró jelre ugrik az ember és a lehető legrosszabb forgatókönyv forog le a szeme előtt. De ez a betegség sajnos ezzel jár. Életfogytig tartó élet-halál harc. Sokszor csendes, máskor meglehetősen zaklatott időszakokkal. És ebben csak az kételkedik, aki nem olvasta, azoknak a felnőtteknek az élettörténetét, akik gyerekként ezen átmentek. Sajnos nem sok van, ami fellelhető, de van!

De most előre! És mindig csak előre!