Iszonyatosan rohan az idő!

Mintha tegnap lett volna, hogy kiderült Zalán betegsége, ma pedig már az iskolába készülünk.

Mennyi mindenen ment keresztül ezalatt az idő alatt! Hányszor néztük a műtő ajtaját kívülről jó híreket várva és hányszor törtek össze a reményeink. Mennyi “csodaszert” kipróbáltunk, mennyi “szakemberhez” mentünk a gyógyulás reményében. És lényegében sehova se vezettek ezek az utak. Mintha egy futópályán csak körbe-körbe rónánk a köröket. Minden második egyenesben mintha látnánk a célt… És sokszor olyan közel is van… Aztán elveszítjük.

És amennyire szép, olyan kegyetlen is az élet. Hiszen ezekre a gyerekekre ugyanazok a szabályok és kötelezettségek vonatkoznak, mint az egészséges társaikra. Mellettük valahogy mégis elrohan a gyerekkor, melyet nem élhetnek meg. Illetve nem élhetik meg ugyanúgy gyerekként.

Mi mégis fontosnak tartjuk ezt. A lehető legtöbbet megadni, bármiáron!

Sokszor talán mi magunk se tudjuk mi a helyes, mi a járható út. Hiszen ezt senki se tanítja. Nem oktat rá senki, nem tudsz felkészülni rá, mi van, ha egyszer csak becsap a baj. Mi van, ha beteg gyereked születik. Vagy ha megbetegszik. Hiszen erre senki se készül.

Mégis helyt kell állni egy teljesen más világban, mint amit elképzeltél. Ez főleg akkor nehéz, ha a beteg gyerek mellett van egészséges testvér. Ugyanannyit adni vagy különbséget tenni? Egyik sem helyes! Apró dolgok, melyek között élve az apróságok hatalmas, megoldhatatlan tehernek tűnnek. Nincsenek jó döntések, csak következmények.

És ezek a gyerekek bölcsebbek! Olyan öreg lelkek, akik tanítani jönnek. Megtanítják azt amit soha sem akarnánk megtanulni. A lemondást, a végtelenségig való kitartást, a mindent elsöprő szeretetet.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mikor Zalán abban a pár hétben igazi gyerek lehetett és oviba mehetett, a 2. ovis napon történt felmérése hogy sikerült annyira jól, ahogy a legtöbb régi ovisnak sem. Aztán eszembe jutott Bálint és Ármin. A két gyönyörű kis angyal. Bár személyesen nem ismertük őket, az anyukák által leírt posztok alapján mintha mindig is ismertük volna őket.

Bizony, őket! Akik rácsodálkoztak a pillangóra és a tavaszi fű zöld színére. Akik miatt a koldusoknak mindig segíteni kellett. Akik küzdöttek a végsőkig.

És Zalán ugyanilyen. Imádja az állatokat, a kék virágokat. És a rózsaszínűeket. Meg a sárgákat és a fehéreket. A rózsákat, a jácintokat, a cikáment… Neki nem akkor van este, mikor besötétedik, hanem mikor felébred a hold.

Ők különlegesek. És Zalán nekünk a legkülönlesebb emberke. De talán pont ezért is nehéz a jól megszokott sémák között nevelgetni. Hiszen ő más! Ő nem olyan, mint a többi.

Hiszünk abban, hogy a fájdalmat és félelmet ki kell engedni, hogy ne belülről egyen. Soha nem fogjuk neki azt mondani, hogy ne sírj már, csak egy szemcsepp vagy csak egy kis műtét. Igen, sírjon, ha kell tomboljon, aztán nyugodjon meg és lépjünk tovább. Mert sok az akadály és nem tudjuk még meddig tart az utunk. És főleg, hogy hogyan, merre ér véget. Ez mindenkinek nehéz.

Ahogy a tavasz is, a nyár is, az ősz is. No és a tél is. Bízni egy szebb és jobb holnapban úgy, hogy tudjuk, amennyire jó, legalább annyira rossz is jöhet. De menni kell tovább és kell, hogy ne adjuk fel, kell az erő, kell a kitartás, kell a segítség, kell a jó szó, kell a szeretet, kellenek a barátok. Mert ezek nélkül nem megy!

Zalánnak pedig kellenek az élmények, kell a nevetés és a megtapasztalás. Kell a gyerekkor, hogy egyszer majd felnőtt lehessen!

Szóval készülünk. Írni, olvasni, számolni… Élni!