A reggeli fejfájás nem utalt jóra. Ahogy a feltámadó szél és a gyülekező felhők sem. Mégis próbáltam magamtól elhessegetni a rossz gondolatokat.

Sikerült is. Próbáltam a három negatív szót (nincs semmi baj) is pozitívba fordítani, minden rendben van! Bíztam, hittem. Megint.

Valahol a negyedik faluban a pékség környékén jártunk, mikor bevillant, hogy mit meg nem adnék, ha már hazafelé látnám ezeket a házakat. De olyan távolinak tűnt ez. Valahogy… Mintha addig sok minden történne vagy nem is tudom!

Rendben felértünk Budapestre. A Baross utcában kezdte mondogatni Zalán, hogy most azonnal forduljunk vissza, ő biztos, hogy nem megy be a kórházba. Sajnos nem tehettük, bár Isten látja lelkem, legszívesebben elfutottam volna vele, hogy soha, de soha többet ne is menjünk a kórház közelébe sem. Persze ezt nem lehetett.

Viszonylag sokat vártunk a szemcseppek után, amitől még ennyi idő után is pánikba esik Zalán. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert feltűnően sokáig vizsgálta Zalán szemét a doktornő. De csak fél szavakat, mondatok ejtett akkor. Van ott valami… Heg… Vaskos… Stb…

Minden egyes szó felért egy ökölcsapással. Nesze neked! Nem volt még elég? Na mégegy! Elhitted, hogy győztél, mi? Majd én megmutatom!

Látjátok, hiába a pozitív életszemlélet, a sok bölcselet, ha ez a szemét támadni akar, támadni fog. Ha győzni akar, győzni fog! Minden csak idő kérdése.

Igen, bizonytalan, hogy most merre alakul. A mögöttünk álló 5 és fél évből kiindulva tudjuk, hogy ha ott valami elkezd alakulni, akkor tovább fog fejlődni. Hogy az egyenetlenségből daganat lesz. A daganatból szóródás. Aztán jön a kemó, jön a műtét… De meddig?

Igen, ilyenkor mindig jön egy mélypont, melyből időről időre egyre nehezebb felállni. Egyre nehezebb hinni, egyre kevésbé lehet hinni. Csak süllyedni lehet egyre mélyebbre ebbe a posványba. Lelkileg, fizikailag, anyagilag… Míg az ember teljesen tönkre nem megy. És hiába mondjuk, hogy AKKORSEM! Hiába kiáltjuk teli torokból, hogy akkor sem engedünk. Kicsik vagyunk ehhez a betegséghez. Aprócska pontok, senkik. Tűrnünk kell és látnunk a rengeteg testi és lelki szenvedését Zalánnak. Talán néha szabad összeomlanunk. Csendben, magunkban, mikor senki se lát. De főleg a gyerekek nem látnak. Vissza kell nyelni a könnyeket, mert Zalán nem tudhatja, nem érezheti, hogy újabb lék keletkezett a kis hajóján. Nem érezheti ezt, mert neki erő kell, rengeteg erő. Küzdeni, tűrni, győzni. Hogy mondhatnám neki, hogy én feladtam, de te küzdj!?

Miközben ezer darabra szakad a lelkem, annyira fáj! Mintha egy hadsereg ülne a mellkasomon és ezer marok szorítaná egyszerre a szívemet és a torkomat. Tudom mi vár ránk! Bárcsak ne tudnám!

Most pedig megyek vasalni, mert muszáj! Akkor is! Mert jelenleg fegyvertelenek vagyunk a harcban. A harchoz ugyanis pénz kell. Nem hogy sok, rengeteg! És fogalmam sincs honnan lesz erre az újabb körre! A szívem szakadt meg, mkkor hazafelé a benzinkúton nem tudtam megvenni egy szendvicset Zalánnak, aki éhes volt. Pffff! Elég! Nem bírom már!