2024.04.07.

2024.04.07.

Egy újabb nap virradt ránk. Nem mondom, hogy jó lesz, azt se, hogy rossz. Iszonyatos rosszul aludtam, így gyakorlatilag most úgy érzem magam, mint akit kerékbe törtek. Nemhiába, hiszen a blog kezdete és Zalán megbetegedése óta is lassan 10 teljes év telt el. Hatalmas idő, amely az én testemen is nyomott hagyott. A lelkemről ne is beszéljünk. 🙂

Néha nagyon nehéz egy újabb napot végigcsinálni. Az altatások – és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy kontroll vagy műtét miatt altatják Zalánt – (amúgy egyáltalán nem mindegy) mindig megviselik Zalánt és mégegy ráncot rajzolnak a homlokomra. Holnap egy újabb altatásra készülünk és hiába is kérdeznétek, hogy mi fog történni holnap, sajnos nem tudom.

Egy kontrollra érkeztünk, így indulunk majd neki. Bízom benne, hogy így is fejezzük be a napot, de sajnos volt már, hogy a kezdeti bizakodásunkat egy műtét zárta le. Így most sem tudjuk mi vár ránk holnap.

Zalán kis lelkét minden altatás megviseli. A pszichológusa rengeteget magyarázza a különböző agykérgek ébredéskori viselkedését és hogy hogy próbáljam túlélni ezeket a napokat. De őszintén! Te hogy viselnéd, ha azt látnád, hogy a gyereked fekszik egy ágyon, csipognak mellette a gépek, látod a paramétereit. Szívverését, oxigénszintjét, hallgatod pulzusa egyenletes csipogását és közben már összeszorul a gyomrod, mert jaj, mindjárt ébred. És tudod, hogy bár minden utasítást betartasz, de ugyanaz fog történni mindig.
Egy pillanat alatt felugrik és ha nem vagy elég éber nem tudod megakadályozni, hogy ne történjen valami rosszabb. Hogy üvölt, sír, könyörög érted, de hiába szólsz, mert nem hall. És csak sír és kiabál. Sír fájdalmában, mert ha nem fájna (pedig csak egy vizsgálat!!!!) akkor nem kapna morfiumot, és sír félelmében, mert bár az agya egy része még alszik, de tudja mi történt vele és fél, hogy megvakult, hogy nem lát, hogy már nincs a helyén a szeme. És nem tudod megnyugtatni, mert nem hall. Az az agykéreg még alszik.

Nem tudsz rá hatni. Hiába simogatod, hiába öleled, próbálod vigasztalni és megvédeni saját magától, hogy ne karmolja magát véresre és ne tépje ki a csöveket sem, mintha a hétfejű sárkánnyal vívnád de úgy, hogy közben őt véded. Nem tudod mi történik.

Mikor végre megkapja a következő adag propofolt, vagy először akár egy  adag morfiumot, amitől azt várod, hogy megkönnyebbül, hiszen elmúlik a fájdalma és kicsit csendesedik, akkor jön az újabb felvonás. Esik az oxigénszint, már 80-nál jár, a gépek pedig veszettül sípolnak. A másik szertől a szívverése ugrik 120 fölé gyakorlatilag pillanatok alatt. Előkerül újra az oxigén, szájára/orrára szorítják a maszkot és ott állsz összetörten.

Megint megtörtént. Akkor, abban a pillanatban azt hiszed, úgy érzed, nincs több erőd. Nem tudod ezt többször végigasszisztálni. Nem akarod!
Miközben az értékek szép lassan rendeződnek és Zalán is feltisztul, neked meg kellene könnyebbülni. De nem tudsz. Egy újabb súlyt cipelsz a lelkeden, ami mindig nagyobb és nagyobb. Egyre nehezebb.

Mikor pedig felébred Zalán, kinyitja a szemét és inni majd enni kér már tudod, hogy a szíved nehéz de menni fogsz érte tovább. Hiszen mi a te lelki fájdalmad az ő küzdelméhez képest? Semmi!
Most megkérdezhetitek, ha ennyire nehéz miért nem vetetjük ki Zalán bal szemét. Emlékeztek, hogy pár sorral feljebb leírtam, hogy Zalán nincs magánál altatás után, de az az agykéreg, ami a félelemért felel már eléggé aktív, hogy a tudatalattija azt üvöltse, “félek, hogy nem látok, félek, hogy nincs már meg a szemem”. Ez a legnagyobb félelme. Mi váltsuk ezt valóra azért, mert önző módon én nem bírom látni a szenvedését? Nem, nem tehetem!

Ezért holnap is elmegyünk a kórházba, mert Zalánnak le kell küzdenie ezt a betegséget! És emiatt kérjük folyamatosan a segítségeteket. Győzni kell!

Alapítványunk adatait, melyre utalva segíthetsz megtalálod szinte minden lapon, többek között a blog főoldalán is. Amennyiben módotokban áll kérlek segítsetek!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

14 + 4 =