Óriási csomóval a gyomromban ébredtem. Ahogy ébredeztem,  úgy áradt szét minden porcikámban a feszültség. Hiszen holnap újra menni kell!  Mint mindig, most sem tudjuk mi vár ránk. Annyi műtéten estünk már túl és annyi minden történt már. Mégis mindegyik más és más volt. Volt, hogy műtét előtt sírt nagyon Zalán, volt hogy még sokáig hallottuk a műtőből a sírását. Volt, hogy el sem tudták altatni. Volt, hogy komplikációk voltak, hogy gégegörcse volt,  hogy új daganat volt… Volt, hogy ahogy kijött a műtőből 1 órán keresztül sírt szívettépően és hogy meg tudjam vígasztalni,  a nyitott ablak előtt állva a nemlétező egérkéket számoltuk az udvaron. És volt olyan is,  hogy úgy ébredt,  mintha csak szunyókált volna egyet és rögtön futott játszani.
17 műtét után még mindig nem tudjuk holnap mi vár ránk. Félünk mint mindig. Hiszen annyi minden lehet. Tudom, hogy csak a jóra szabad gondolni. De most nem megy. 🙁
Megteszünk mindent ezért a kis emberért és mégis ilyenkor úgy érzem, hogy nem teszek eleget, hiszen holnap megint csak én viszem oda,  ahol neki fájdalmat okoznak. A világ legnehezebb dolga ez! Egy kis embert hordtam 9 hosszú hónapig a szívem alatt,  aki egészségesen született. Akinek ugyanúgy odaadtam szívem egy darabját, mint a másik 3 testvérének. Akit 16 hónapja imádok,  a csillagokat lehoznám érte,  ha tehetném. És én viszem oda újra és újra.
Én vagyok az,  akiben megbízik,  aki ha szomorú,  a csöpp kis karjával átölel és megszeret. Önzetlenül! És mégis én vagyok az,  aki önző,  aki inkább elviszi megműtetni, csak hogy ő sokáig megmaradjon nekem. Van egyáltalán ehhez jogom?  Ha igen,  kitől kaptam ezt a jogot? 
Attól, aki nekem ezt az utat választotta? De miért nekem? 14 hónap után még mindig annyi megválaszolatlan kérdés van bennem!
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Mégis úgy érzem, én aránytalanul nagyot kaptam. Viszont a Zalán életéért folytatott küzdelem olyan sok mindenre megtanított. Megtanított küzdeni, hogy nem szabad lemondani olyan könnyen semmiről. Hogy amit az ember elkezd,  azt be is kell fejezni. Pl. 17 évesen egyszer már nekiugrottam a jogosítvány megszerzésének…
Sok minden történt velünk és még sok minden történhet… A meccs nincs lejátszva. Sajnos vagy szerencsére?
Ezért élek 14 hónapja. Ezért küzdök és küzd az egész család! Hogy Zalánnak mindent meg tudjunk adni,  ami a gyógyulásához kell. Ehhez sajnos viszont mi kevesek vagyunk. A mi nem egészen 150 ezer Ft-os “bevételünk” semmi, hiszen csak az étrendkiegészítők majdnem ennyibe kerülnek havonta. És akkor még hol a többi kiadás!  Ehhez szükségünk sok-sok ember segítségére. Mert hisszük,  hogy az emberek jók, hogy lesz aki meghallja a kérésünk. Még akkor is,  ha megkapjuk többször is,  hogy kunyerálunk,  kéregetünk. Ha kell,  ezerszer megalázkodok,  csak hogy a gyerekem élhessen!
Sokan kiálltatok mellettünk az utóbbi napok eseményei nyomán,  amit köszönök szépen!  Legjobban azonban mégis azok a szavak estek,  amiket olyan emberektől kaptunk,  akik régóta ismernek!  Az,  hogy az átkozódást ki indította,  kiderült. Sőt, sok minden is!  🙂 Olyan is,  amit még én sem tudtam magamról.  😀 De ez már nem is lényeges,  mert mostantól máshogy lesz,  majd meglátjátok!
Ez a hónapunk is küzdelemmel indul és valószínűleg a hónap végén is vár ránk egy újabb ütközet! Holnap újra csatába visszük ezt a csöpp kis embert és bízunk benne,  hogy a sok nyert csata után a végső győzelem is a miénk lesz. Ehhez persze a ti segítségetek is kell!  Kérlek segítsetek nekünk továbbra is!  Támogassatok,  bíztassatok,  ha kell rugdaljatok tovább az úton,  de ne engedjétek,  hogy fel kelljen adnunk a harcot. Rossz kimondani,  de a fiamnak a ti segítségetekre is szüksége van!  🙁