Eldőlt, holnap ismét útra kelünk. Reggel 8 órára vár minket a klinika, a doktornéni szerint szeretettel. <3 Mi is csak köszönettel és hálával tartozunk nekik! Nélkülük lehet Zalán már nem lenne velünk! 🙁

Ismét angyallá lett egy kislány, aki sokáig küzdött a maga szörnyével, ami végül legyőzte! 🙁 Nyugodj békében, Vivike! 🙁 Szülőként és főleg érintett szülőként nagyon mélyen érint minden gyerekhalál. Nem értem, nem tudom felfogni, ilyen kicsi gyerekeknek miért kell ezen végigmenni, miért kell szenvedniük! A hitem töretlen, és tudom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül, ennek ellenére ezt nem tudom sem megérteni, sem felfogni.

Mi már 2 nap híján 15 hónapja küzdünk Zalán életéért. Az első kétségbeesést már felváltotta valami, amit igazából nem is tudok megfogalmazni! Először még csak a sokk volt, hogy úristen, a mi egészséges kisbabánk rákos! Mi lesz most? Nem akarjuk,hogy meghaljon! Aztán rohamos gyorsasággal sodródtunk a minket körülvevő események sodrásában. Jöttek a kemók, amik azzal jártak, hogy 1-1 napot töltöttünk itthon, vagy kemón voltunk, vagy a hema ambulancián vagy mri-n vagy a szemészeten. Aztán ahogy lementek a kemók és tudtuk, hogy most már semmi sem gátolja a daganat szóródását újra jött a rémület. Hiszen a daganatok még aktívak voltak, a kemó hatása már nem, a helyi kezelések, a lézer fagyasztás, még teljes egészében nem! Jöttek is az új daganatok! Hol 1 hol 2. Hat hetenként. És vele együtt újra a kétségbeesés. Ekkoriban kezdtük szedni a Procontot, amiből az első havi adagot maga a feltaláló küldte el nekünk és még most is hálás szívvel gondolunk rá, hogy teljes áron kell megvennünk! Aztán jöttek sorra az egyéb étrend kiegészítők, a daganatok pedig szépen lassan elmaradoztak. Eddig! Hogy holnap mi vár ránk, ezt majd csak holnap tudjuk meg.

Éltünk meg nagyon mély szakadékok legalját, mikor szinte semmi sem számított, csak az hogy Zalán ezt túlélje! Éltünk meg magaslatokat is, mikor úgy jött ki a doktornéni a műtő zsilipen, hogy valami nagyon jó hírt közölt. Időközben a kezdeti pánik valami csendes belenyugváshoz hasonló érzéssé szelídült, de ez sem helyes, hiszen nem lehet ebbe belenyugodni! Az elején el se tudtam képzelni, mi vár ránk!  Nem tudtam belenyugodni, hogy Zalán nem lát, hát még abba, hogy leveszíthetem! Mostanra jutottam el oda, hogy amíg él és legalább egy kicsit fog látni, addig ok! A többi csak ráadás.

Most már másodjára hullanak le a levelek, mióta Zalán beteg lett. Már rácsodálkozik a világra, kezd nyiladozni az értelme. Még mindig küzdünk az életéért és a látásáért is! Nem tudok még mindig belenyugodni abba, hogy ez akármikor fordulhat! Nem mert ilyen nem lehet!

Ilyenkor, mikor már elérhető közelségben van a következő utazás, ezek az érzések felerősödnek, hiszen ugyanúgy félünk minden egyes alkalommal a rossz hírektől. Nem tudom akkor hogyan tovább! 🙁 Küzdünk érte, míg van erőnk és bele se merek gondolni, még mi minden várhat ránk! 🙁

És még mindig nem vagyok képes azt mondani neki, hogy “szép álmokat” vagy “aludj jól”! Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak? Szeretnék felébredni! 🙁