2014.11.17.

2014.11.17.

kicsikémÉrdekes kettősségben telnek napjaink. Egyrészt némileg megnyugodtunk, hiszen kaptunk segítséget, ami megkönnyíti kicsit az életünket. Másrészt nem tudunk megnyugodni, hiszen a betegség lelki része a műtét közeledtével egyre nyomasztóbbá válik.

Zalán egy édes kis tündér, egy örökmozgó kis manó, egy tündöklő csillag a sötét éjszakában. Minden egyes percet bearanyoz nekünk. Mint egy kis királyfi, mi pedig az alattvalói vagyunk. Szolgáljuk és kísérjük az útját, amit valaki valahol valamiért így írt meg. Nem értjük a miérteket és azt hiszem, soha nem is fogjuk megérteni, miért velünk történik ez és vajon jól tesszük-e amit teszünk vagy máshogy kellene? Miközben próbálunk kijutni ebből a sötét alagútból és csak előre nézni, annyi kétség van bennünk. Hiszünk a gyógyulásban, hiszen miben is hinnénk, ha nem ebben? Közben pedig óhatatlanul megérint a halál szele! Amit nem akarunk és nem is tudunk elfogadni. Csak küzdünk egy olyan dolog ellen, ami ellen nincs eszközünk. Csak próbálkozunk. Egy dolog állandó, imádkozunk szakadatlan! Mert kihez is fordulnánk, ha nem Istenhez? Már annyiszor bebizonyította az élet, hogy semmi sem történik véletlenül. Nem véletlen, hogy kikkel találkozunk, kik kísérik az utunkat és a küzdelmünket!

Nagyon jól esik az a szeretet, ami felénk sugároz, mióta lement a riport a Híradóban. Sokan kerestek minket, sokan ígértek segítséget. Még nem sok ért ide, de bízunk benne, hogy nem marad annyiban a dolog. Hihetetlenül jól esik. Lelkileg mégis talán a legnehezebb napokat éljük. Hogy miért? Nagyon nehéz megfogalmazni! Ahogy halad az idő és még mindig van aktív daganat, nagyon nehéz elfogadni. 2 hét múlva lesz Zalán 20. műtéte. Az előző 19 műtét alatt is annyi minden történt. És még annyi minden történhet! Nem is akarok erre gondolni, mégis óhatatlanul előbújik a tudatalattimból. Féltem, mert a gyerekem. Ahogy már többször is leírtam, szeretném ha valóra váltaná az álmainkat.

Tegnap nézegettem az amerikai retinósok FB oldalát és volt ott egy olyan post, amin képek voltak és hogy ki mikor lett beteg, illetve mikor gyógyult meg. És volt ott olyan kisfiúnak is a képe, aki sajnos nem élte túl. 🙁 Olyan is volt, aki a másodlagos daganatba halt bele. 🙁 Egyszerűen nem tudom elfogadni! És nem tudom Zalánt elengedni! Talán sokan csak azt látjátok, hogy százezreket szórunk ki az ablakon étrend kiegészítőkre. A semmiből. De most (is) úgy érzem, akár az ördöggel is szövetséget kötnék, csak Zalán maradjon meg nekem, nekünk!

Miközben olvasgattam, a tévében éppen a “Jön a baba” című műsor ment. Éppen egy kis élet született. Annyi érzés rohant meg. Valahogy felidéződött bennem Zalán születése. Azok a boldog pillanatok, az öröm, hogy egy csodaszép nagyfiú anyukája lettem. Hogy ő engem választott anyukájának! Aztán eszembe jutott az a 2 hét, míg hagytam magam lebeszélni arról, hogy beteg. 2 hétig próbáltam a homokba dugni a fejem és hinni hogy a gyerekem nem beteg, csak egy kicsit kancsal. Már eljutottam oda, hogy nem szívesen néztem a gyerekre, mert féltem, hogy újra látom, valami nincs rendben a szemével. Már-már elhittem, minden rendben van! Egészen addig a csütörtöki délelőttig, mikor megláttam a fehér visszfényt a szemében! Azóta minden napom félelemben telik akkor is, ha mosolygok. Mert nagyon féltem őt! Aki kicsit is utánaolvas a betegségnek, az tudja, az ilyen gyerekeknek 50%-kal nagyobb esélye van másodlagos daganatok kialakulására, a kemoterápia és az esetleges sugárkezelés pedig még jobban hajlamosít rá. Félek! Nem csak az új daganatoktól, hanem ettől is. Nagyon félek!

Igen, kaptunk segítséget, amit hálásan köszönök mindenkinek, de lelkileg továbbra is hihetetlenül nehéz! És ebben senki sem tud segíteni, ezt senki sem tudja átvenni tőlünk! Olyan sokszor jár az eszemben, amit a blog indulása körül valamelyik beszámolómban írtam, hogy szeretnék neki MINDENT megadni, hogy ő is akarjon élni! Mindent és még annál is többet! Szeretem ezt a kis embert! Talán mindennél jobban! És nagyon fáj még így, lassan másfél év után is, hogy nem tudom mi vár rá, nem tudom, hogy tehetnék érte többet! 🙁

Valahogy úgy vagyok vele, mint a Merci csoki reklámjában:

“Te vagy a legszebb csillag életem egén,
Te vagy a horizont a szívem tengerén,
Te vagy a napsugár, mely átjárja mindenem,
Merci, hogy vagy nekem”

Annyira szeretem! <3


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 × 5 =