Lassan de sajnos egyre jobban készülünk a következő utunkra, ami hétfőn sajnos újra aktuális. 🙁
Ez megint alapvetően rányomja a bélyegét minden percünkre. Annyiszor leírtam már és annyiszor átéltük ezeket a napokat, de még mindig ugyanolyan nehéz. Azt hiszem ma különösen nehéz, hiszen apa dolgozik és ilyenkor senki sincs, akivel megoszthatnám a gondolataimat, kétségeimet. Igazából nem is tudom mi a rosszabb, ez vagy az, ha itthon van apa, elmondom neki és összeveszünk rajta. Nem tudok mit tenni ilyenkor a negatív gondolatok ellen úgy sem ha tudom, ezeket most el kell nyomnom magamban. Folyamatosan csak azon jár az agyam, hogy hétfőn minden rendben legyen! Ne legyen új daganat és a régiek is mind inaktívak legyenek! És zsugorodjanak!

Olyan régóta tart a küzdelmünk és annyi minden történt az elmúlt másfél évben. Annyi, de annyi komplikációval találkoztunk, amitől minden egyes alkalommal újra félnünk kell. Mégis annyira reménykedünk, hogy minden rendben lesz! Azt hiszem, ezt mindenki érti, még az a szülő is, aki egészséges gyereket nevel. Minden pillanatot körbeleng, hogy Zalánt elveszíthetjük annak ellenére, hogy most jól állunk. Lehet, hétfőn rossz híreket kapunk és kezdődik újra ez az őrület. De nem, ilyen nem lehet! A daganatoknak zsugorodniuk kell, új daganat szóba sem jöhet! Mert muszáj így lennie! Nem lehet hogy Zalán belefáradjon a küzdelembe!

Olyan sokszor gondolkodom, hogy az életben semmi sem történik véletlenül. Senki sem véletlenül csöppen az életünkbe. Ezt így konkrétan nem tudom megmagyarázni, ezt érezni kell. Pl. azt az embert, aki ezt az oldalt szerkeszti, néhány nappal azelőtt ismertem meg, hogy Zalánnál felfedezték a betegséget. Előtte nem ismertük egymást. Sőt, először vissza is utasítottuk az ajánlatát, hogy nekünk létrehozzon egy oldalt. És mégis úgy érzem, Őt (is) a sors vezette arra az útra, hogy megismerjen minket.

Sok ilyen példa van az elmúlt másfél évből. Sok jó embert ismertünk meg és néhánnyal folyamatosan tartjuk is a kapcsolatot. Jól esik a törődés és hogy nem vagyunk magunkra hagyva a bajban. Sajnos a lelki vívódásban viszont senki sem tud segíteni. 🙁
Közben elnézem ezt a csöpp kis embert, aki éppen a tesókat zaklatja. A lányok éppen fodrászkodnak egymással és Zalán is beállt a sorba. 🙂 Éppen rózsaszín hajcsattal a fején futkos fel-alá. (Most képet inkább nem teszek! 🙂 )

Ilyenkor sokszor csodálkozom, hogy van még mindig ennyi ereje. Egy ekkorka kis emberbe hogy szorul ennyi energia és szeretet. Azt hiszem, ezt soha nem fogom megérteni, de azt tudom, bárhogy is alakul az életünk, az utolsó leheletemig küzdeni fogok a gyógyulásáért és érte! Ahogy a másik 3 gyerekért is! Egyszerűen csak azért, mert imádom őket! <3 <3 <3