Azt hiszem most már hagyományosan rossz éjszaka előtt állok. Mint mindig, minden egyes út előtt. A gyomromban mázsás kő, a szívemet ezer vasmarok szorítja. Hiszen akkora a tét! Ismét! Még mindig!
Olyan régóta tart ez a küzdelem! És olyan messze még a vége! Van egyáltalán vége? Hiszen Zalánt teljesen másképp kell nevelnünk mint egy átlag gyereket. Neki sokkal jobban kell vigyáznia magára mindig. Vele meg kell értetnünk, ha eljön az ideje, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelme, ő nem “bűnözhet”. Ő csak egészségesen élhet, ha élni akar! Hiszen az összes testi sejtje hordozza a rossz gént, ami bármikor újabb támadást intézhet a kis teste, csöpp kis élete ellen.
18 hónapja ez a küzdelem lengi be az életünket. Holnap egy új csatába indulunk, mint már annyiszor! Holnap, úgy, ahogy az első napon, ismét ítéletet mondanak a kis élete fölött. Holnap újra ki kell adnom a kezeim közül, miközben ő sírni fog és utánam kiált. Holnap, arra a fél órára újra darabokra törik a szívem. Hogy mi lesz utána? Ezt most ugyanúgy nem tudom, mint másfél éve.
Csak a remény van, hogy nem lesz új daganat és a régiek sem aktívak. De ez csak remény! És ez most, ezen az éjszakán nagyon kevés!
Minden porcikám biztosan szeretné tudni, hogy ez a kis ember túléli ezt a betegséget. Ebbe a bizonytalanságba bele lehet bolondulni! Hogy bírtuk idáig egyáltalán?  Meddig bírjuk még így?
Alapvetően értelmetlen a kérdés, hiszen ez nem olyan dolog, amit fel lehetne adni! De lelkileg sem lehet elviselni. Ez egy olyan őrület, aminek úgy érzem sosem lesz vége!
Szeretnék végre megnyugodni! Szeretnék egyszer úgy elaludni, hogy azt merjem mondani Zalánnak, “szép álmokat” vagy “aludj jól”! Ezeket a szavakat még titkom sem merem neki mondani. Már 18 hosszú hónapja! Félek, egyszer örökre elalszik. Hiszen annyi, de annyi gyerek adja fel a harcot! Mint szegény kis Zsófi, aki ma hajnalban költözött fel az angyalok közé…
Ma valahogy a kezeim közé került a papír, amire apa írta a gondolatait és később az ő kérésére meg is osztottam itt a blogon “Apa gondolatai” címen. Hihetetlen, hogy amiket leírt, csak pár hónapja történtek. Mintha évek lennének! Évek… Most ünnepeltük a 9. együtt töltött évfordulónkat. Szegény apa szeretett volna elvinni vacsorázni, de… Elromlott a bojler (már meg sem tudom mondani hanyadszor), egy icipici csepp melegvíz sem volt, muszáj volt szerelőt hívni. Bár valószínűleg ha ez nincs, akkor sem mentünk volna el, hiszen nagyon kell a pénz Zalán miatt. Pedig nem puccos étterembe akart vinni, csak ide a faluba… Meg sem tudom mikor voltunk utoljára kettesben 10 percnél tovább! De talán így a jó! Amíg körülöttünk vannak a gyerekek,  legalább a gondolatainkat elterelik!
De most nincsenek itt! 🙁 Üres az ágy, nem szuszognak a jobb oldalamon a lányok. András szobája is sötét és üres, csak Ödi (a nyuszink) neszezése szűrődik át a csukott ajtón. Újra szétszakadt a család. A gyerekek a mamánál alszanak, hiszen hajnalban nagyon korán van indulás. Szegény Jázmin megint nagyon sírt, mikor mentek el!
Ezek, amik másoknak talán apróságnak tűnnek, mázsás súlyként nyomják a szívem és nem hagyják lecsukódni a szemem, hogy legalább kicsit kizárhassam a sok rosszat.
Nehéz éjszaka vár rám. Ismét! És még vajon mennyi…