Míg aludt Zalán olyan sok mindenen járt az agyam… Valahogy eszembe jutott az első sokk, mikor megtudtuk, hogy beteg a kis emberünk. Onnantól aztán már nem volt megállás. Másnap Budapest és Zalán túlesett az első altatáson. 2,5 hónapos volt. Rá 3 napra pedig már kapta az első kemókat. Igazából időnk sem volt gondolkodni, csak sodródzunk az árral és még titkon sem mertünk ábrándozni arról, mi lesz 1-2 hónap vagy év múlva. És ez tulajdonképpen jó volt, mert nem volt időnk gondolkodni. Aztán szép lassan “felébredtünk” a kábulatból és mázsás súlyként nehezedett ránk ez a rém. Megtanultunk vele együtt élni. Mivel hónapokig csak napokat töltöttünk itthon, nem fogtuk fel teljesen a dolog lényegét, csak arra koncentráltunk, hogy eljussuk a kezelésekre, mindig csak egy lépést tegyünk előre. Mert hittünk benne, hogy így jutunk egyre tovább. Ez sikerült is szerencsére és így, hogy lassan 2 éves lesz Zalán, csak most tudjuk értékelni, ezt milyen jól tettük. Egy jó ideig nem mertünk gondolkodni sem, mert féltünk belegondolni mi vár ránk. Féltünk, de mégis szerettük volna tudni mi következik. Sajnos ezt a mai pillanatig sem tudjuk. Csak azt, hogyy Zalánra újra altatás és vizsgálat vár, aminek az eredményét nem tudjuk. Bár tudnánk! Sajnos így nem tudunk készülni sem a jóre sem az esetleges rosszra, amitől félünk.

A tegnapi bejegyzésemben írtam, hogy apa ezen a héten szinte egyáltalán nem lesz itthon velünk és ilyenkor ezek nagyon nehéz napok. Hiszen a gyerekek sem láthatják rajtam a feszültséget, nem érezhetnek a történésekből semmit. Éppen elég megbirkózniuk azzal a tudattal, hogy az öccsük beteg. András már el tudja fogni, mi ez a betegség, de a többiek még nem értik. De valószínűleg ez így a jó. Remélhetőleg mire ők is fel tudják fogni, addigra csak egy rossz álom lesz az egész.

Viszont most hatalmas a feszültség, nagyon nehezen éljük meg a napokat. Most már péntekig biztos, hogy egyre nehezebb lesz. Szeretnénk már jó eredménnyel túl lenni ezen a napon is. De addig még van pár nap sajnos.

És holnap kezdődik újra az iskola is, aminek nem örülök. Annyira jó volt a gyerekekkel ez a pár nap szünet. Kicsit elterelték a gondolataimat. Mókáztunk, játszottunk, néztük az állatainkat. Történtek jó dolgok és rosszak is. Mégis jó volt, hogy itthon voltak és legalább egy kicsit pihenhettek. Szeretem, ha itthon vannak, hiszen itt a legjobb nekik! Máshol sehol nem vigyáznak rájuk annyira, mint én itthon. Még akkor is jó, hogy itt vannak, ha feje tetején áll tőlük a ház és a saját gondolatomat sem hallom az állandó zsongásban. 🙂

Persze az, hogy szegény hűtőnk kilehelte a lelkét, kicsit keresztül húzta a számításainkat és megnehezítette az életünket. Így sajnos minden nap kell főznöm, mert semmit sem tudok eltenni. A gyerekeknek reggel kell bevásárolnunk, amit az iskolába visznek, hiszen nem tudjuk tárolni a felvágottat sem. 🙁 De most ez van! Talán lesz jobb is egyszer!

Biztos hallottatok róla, becsődölt a betegszállítási rendszer és persze a mentőknek kell most menteni a helyzetet. Ez nálunk azt jelenti, hogy apát berendelték plusz szolgálatokra, amik miatt a többi munkahely (és persze pénz) elmarad. Még nem tudjuk így mi lesz, hiszen a mentők jelenleg még a túlórákat nem fizetik ki. Legaláb is kb. 2-3 éve már ez megy. Nehéz így! Csak legalább már lennénk túl azon a pénteken és tudnánk az eredményt! Aminek jónak kell lenni! Másképp nem lehet! És akkor már semmi sem választ el minket egy jó szülinapi zsúrtól, melyen mindenkit szeretettel látunk, aki velün együtt ünnepelné a kis manónkat! Terveink szerint május 9-én…