Azt hiszem, feladom! Most hajnali fél 5 van és nem aludtam többet 2 óránál.Hiába próbálkozom, a gondolataim túlságosan lefoglalnak,nem jön álom a szememre. Apa mint olyan sokszor, ma is éjszakás. Reggel 2 fáradt szülője lesz a gyerekeknek.

Az elmúlt pár napban direkt nem írtam, próbáltam rendezni a gondolataimat, megoldást keresni a problémáinkra. Mert hogy sajnos azok ugyanúgy megvannak. Annyi minden eszembe jutott!

Tegnap valahogy előkerültek azok a képek, amik a betegség kezdetén, a kórházban, a kemók alatt készültek. Milyen messzire jutottunk azóta! Röpke 21 hónap alatt. És sokszor mennyire keserves volt egy-egy nap. Minden egyes altatás, műtét hozott valami újat, amire nem számítottunk, amire talán fel sem készültünk.

Nem sokan vagytok már velünk olyanok, akik a kezdetektől követitek az életünk alakulását. Akik pedig időközben kapcsolódtak be, nem is biztos, hogy minden bejegyzést elolvastak a régiek közül.

Még nekem is félelmetes volt végignézni a régi képeket. Felidéződött bennem az a nap,mikor Zalánba beültették a Hickman-kanült. Reggel az MRI miatt nem ehetett, délután a műtét miatt. Mindössze 2,5 hónapos volt és kerek 17 órát kellett eltöltenie evés nélkül. Eszembe jutott, mikor az első kemók után itthon kellett minden nap megszúrni, mert sejtnövelőt kapott. Vagy mikor először volt gégegörcse altatásnál és csak azt láttuk, ahogy egymás után rohannak be az orvosok a műtőbe. Éreztük, hogy baj van, hiszen a rutin félórás műtét ellenére mér 2 órája becsukódott a műtő ajtaja Zalán mögött.

Emlékszem, mikor először és utoljára apa vitte be Zalánt a műtőbe és ott maradt, míg el nem altatták. 2-3 napig hozzá sem lehetett szólni. Egy olyan emberhez, aki napont találkozik durvábbnál durvább dolgokkal. Aki naponta néz szembe a halállal! Akkor azt mondta, olyan volt, mikor Zalánt elaltatták, mintha a karjaiban halt volna meg. Tényleg ezt kell egy szülőnek megélnie? Igen! Ha ez vezet a gyógyuláshoz, ezt kell megélnünk! De vajon tényleg ez vezet? Nem tudhatjuk!

Próbálom a pozitív gondolatokat magamra erőltetni és a rosszat teljesen száműzni. Nehéz! És ezt csak az érti meg teljesen, aki átélt hasonlót. Bár sajnos azok között is van olyan, aki elfelejti… Vagy akit annyira megkeserített az élet, hogy arra törkszik, másnak se legen jobb az élete, a lelke. Sajnos van ilyen is!

Igen, engem is megkeserített az élet. Nem titkolom, ahogy soha nem is  tettem, hogy mennyire nehéz és milyen nehlz heteken,hónapokon, sőt, most már elmondhatom, éveken megy végig a családunk. Sok segítséget kaptunk ez idő alatt. Főképp az elején! Nagyon szépen köszönjük a támogatásotokat!

Sajnos a helyeztünk azóta sem lett jobb, csak a támogatóink száma csökkent drasztikusan. Őszinte leszek és Isten látja lelkem mennyire igazat mondok. Nem tudom, ezt a hónapot már miből fogjuk kihúzni. Elképzelésem sincs! Nem hagy nyugodni a gondolat! Keresem a megoldásokat, de nem találom. Tudom, hogy a gyereknek enni kell adnom, azt is, hogy a lányoknak nincs nyári ruhája. Andrásról nem is beszélek, mert szegényem ő a legtürelmesebb. Talán mindannyiunk közül. Ő elvan a saját kis világában, koncentrál a tanulásra.

Nagyon nagy bajban vagyunk. Apa munkáját még mindig nem fizették ki és nem is tudni, ki fogják-e fizetni. Egyáltalán azt sem lehet tudni, hogy ki az illetékes ebben! A gázt rövidesen kikapcsolják. Kedves támogatóink! Azt szeretném kérni, ha valakinek van kis kemping főzőlapja (villanyos!) és tudja nélkülözni egy kis időre, legyen szíves adja kölcsön, mert valahogy főznöm kellene akkor is, ha nem lesz gázunk!

Annyira reménytelen ez az egész! 🙁 Annyira utálom már milliószor is leírni ezeket a sorokat! Hogy kérlek segítsetek, mert nélkületek nem megy! Hibásnak érzem magam, mert ha napi nem egy kiló kenyeret vennék, hanem csak háromnegyed kilót, akkor már 4 naponta megspórolnánk egy egész kenyérrel valót.

A tavasznak reményt kellene adnia, egy új kezdést vagy új folytatást. De most nem ad! Úgy érzem, kifogytunk a lehetőségekből! Felmerült bennem, hogy nem folytatom a blog írását,mert sokszor már én szégyenlem leírni a problémáinkat! Mert nekünk mindig csak problémánk van. Mert nem tudjuk megoldani a saját életünket, a saját gondjainkat.

Hittem, bíztam benne, hogy idővel más lesz, idővel könnyebb lesz. Idővel majd rutinból megy. Nem! Nem megy. Nem rutinból, most már lassan sehogy! Időről időre megtalálnak különböző étrend kiegészítők “ügynökei”. Kérem szépen, lapozzanak tovább, nem tudjuk már azt is bevállalni! Elhiszem, hogy csodaszer, hogy hat és nagyon jó! De már a régiekre sem jut, nem hogy újakra. De minek is ragozom?! Azt hiszem nagyon közel van az a pont, mikor fel kell adni. Mindent. Mert tovább már nem megy. Ne haragudjatok!