Próbálom összeszedni a gondolataimat, ami az elmúlt pár napban nehezen megy. Igaz, 2 napja szinte folyamatosan fáj a fejem. Valahogy úgy érzem, a gondok túlnőnek rajtam, és nem tudom megoldani. De igyekszem/igyekszünk!

Tegnap végre útnak indult az első adag kupak a leadóhely felé. Ma délelőtt kaptam az információt, hogy az a mennyiség 56.875Ft-ot ért nekünk. Nagyon örülök, nem is számítottam ekkora összegre! Ebből most újra étrend-kiegészítőt veszünk Zalánnak, legelőször is BioGaia-t, amiből csak Zalánnak havi 6 doboz fogy. Mivel a többi is fogytán van, a legszükségesebbekből (Procont, Revitasol Junior) is kell vennünk, valamint meg kell rendelnem a 2 heti deutérium mentes vizet is. Hű, de gyorsan elköltöttem (igaz csak fejben!) ezt a pénzt! Köszönöm a segítségeteket, hogy gyűjtöttetek nekünk, hoztátok a kupakokat. Köszönöm a segítséget a szállításban és a rakodásban is! 🙂

A következő héten szeretnénk végre kifesteni a lakást. A festék megvan, de ha valaki tudna segíteni, annak nagyon örülnénk, gyorsabban haladnánk. 🙂 Talán végre felkerül a falra a lassan 2 éve megvett csempe is. 🙂 Sajnos apa nagyon sokat dolgozik és mikor itthon van, hamar gyorsan próbálunk minél több mindent elintézni fontossági sorrendben.

Ma pl. a letermett borsó helyére vetettünk még gyorsan zöldbabot. Egyrészt mert abból soha nem elég, másrészt szerencsére Zalán (is) nagyon szereti. Főzelékként, köretként, rakottan… Sajnos mivel apa megint csak 1 napot van itthon, tolódnak a dolgok. Holnap kötelező továbbképzésre megy, de utána elméletileg lesz néhány szabadnapja és jó lenne gyorsan letudni a festést. De annyi minden teendő lenne…

Lassan közeledik augusztus 1-e. Az a nap, mikor két éve Zalán a gyógyulás útjára lépett. 2013. 08.01. volt az a nap, mikor felfedezték nála a daganatokat. Nem a betegséget, a gyógyulást szeretnénk ünnepelni. A tavalyihoz hasonlóan úgy gondoltuk, ismét rendezünk Zalánnak egy kis összejövetelt, amin bárkit szívesen látunk. Nem kell ajándékot hozni, illetve semmit nem várunk, de ha van kedvetek, ünnepeljetek velünk. Hogy Zalán érezze a szeretetet, a törődést, és hogy nincs egyedül a harcban. Ezen a napon ünnepeljük azt is, hogy sikeresen túléltük az elmúlt két évet és remélhetően hasonlóan sikeresen leszünk túl a még hátra lévő kritikus 3 éven.

Utálom leírni, hogy még 3 évünk van a kritikus korban. Annyira lesújtó és olyan hatalmas erővel nehezedik az ember lelkére. Régebben azt hittem, ha elhegesedik az utolsó még aktív daganat is, akkor könnyebb lesz. Minden nappal könnyebb! Ehelyett minden nappal nehezebb. Beszéltem olyannal, akinek majdnem 2 év szunnyadás után tért vissza ez a szörny. Pedig azt hittem, minél több idő telik el, annál biztosabb, hogy nem lesz új daganat! Hát nem! Annyira ébernek kell lenni és egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk. Rémisztő. Főleg mikor éjjel nem tudok aludni és csak a gondok járnak az eszemben. A mikor mit miből. És akkor beugrik, hogy mi lesz ha… Gyorsan lebeszélem magam róla de mégis megbújik a gondolat a sötétben és nagyon ijesztő. Ijesztő és félelmetes, hogy nem tudjuk mi vár még erre a csupa energia kisemberre. Mert nem magunkat sajnálom. Mi felnőttek mást nem tehetünk, mint sodródunk az árral. Tesszük amit tennünk kell, figyeljük, óvjuk minden lépését, minden lélegzetvételét. És nem akarunk belegondolni sem mi lesz, ha újra élő sejteket talál a doktornő.

Pont 1 hét múlva újra utazunk. Újra altatás. A 38. Vajon jó híreket kapunk? Remélem! Mindenesetre már elkezdtem felkészíteni Zalánt az utazásra. Mondtam neki, hogy 1 hét múlva újra megyünk a doktornénihez. Ő pedig mondta, hogy nem akar. Pedig muszáj. De bízom benne, hogy előbb-utóbb túl leszünk mindenen és ő is élheti az átlagos kisgyerek átlagos életét. És mi is élhetjük addigra a régi életünket. Csak tudnám az milyen volt… Nagyon rég volt!