Azt hiszem ezt az iskolakezdést én jobban megszenvedtem, mint a gyerekek. András már napok óta lázban égett, annyira várta az új iskolát, új osztályt, új barátokat! Az utolsó napokban már Jázmin is várta, hogy újra találkozhasson a barátnőkkel. Csenge nem várta az ovit.

Éppen ezért volt nagy meglepetés, hogy mekkora kedvvel ment tegnap reggel. Igaz, a csoportszoba ajtajában kicsit megtorpant, de az óvónéni gyorsan átlendítette ezen. És mennyi élménnyel jött haza! Mikor kérdeztem tőle, megy-e mai is, csak annyit válaszolt: Anya, hát hogyne mennék! 🙂 És én ezért nem aludtam tegnap egész éjjel!

A tegnap délelőtt aztán nagyon nehezen, kínkeservesen telt el. Mindig arra gondoltam, mikor melyik mit csinálhat éppen. Alig vártam, hogy érkezzenek haza és újra kiegészüljön a család. 🙂 Persze mindenki csak mesélt és mesélt és mesélt… Mi meg csak hallgattuk.

Zalánnak nagyon hiányoztak a tesók. Mióta ő az eszét tudja, mindig volt itthon legalább egy testvére, ugyanis mikor Zalán beteg lett, mi szinte egyből kivettük akkor Csengét az oviból. Most furcsa neki délelőttönként, hogy egyedül van itthon, egyedül kell feltalálnia magát. Mondjuk ez szerencsére nem okoz neki nagy gondot. 🙂 Viszont mikor hazaérnek a többiek, le se tudják vakarni Zalánt a nyakukból. Ölelgeti, puszilgatja őket. Ma annyira örült Csengének, hogy a nyakába akaszkodott és majdnem megfojtotta.

Persze, mint mindenhol, nálunk is az utolsó pillanatban derült ki, hogy még egy-két dolog hiányzott, így az utolsó nap egy nagy kapkodás volt. Persze apa dolgozott szokás szeint és minden az én nyakamba szakadt. András holmijainak javarésze még mindig hiányzik sajnos. Könyvek, szótárak… De reménykedem benne, hogy valahogy meglesz. Szegényemnek nem is olyan egyszerű most könyvek nélkül tanulnia. Ma pl. 5 németórája volt.

Mi már kezdünk készülni a jövő heti budapesti útra, bár még mindig nem tudjuk a pontos menetrendet. Biztos nem lesz egyszerű, mert Zalán már most mondogatja, hogy nem megy a doktornénihez, mert fél. Sajnos ez nem olyan dolog, amit ki lehet hagyni. Nem egy köhögés, nem egy nátha. Neki az élete múlik egy-egy ilyen vizsgálaton. A jövő heti vizsgálat éves záróvizsgálat lesz. Most azt fogják vizsgálni, nem okoztak-e maradandó károsodást Zalán szervezetében a kemoterápiával. Nincs-e pl. szívfejlődési rendellenessége (ha emlékeztek, a Hickman-kanül pont a szívéhez vezette a kemoterápiás anyagot), nem nőtt-e vagy zsugorodott a mája, a tüdeje rendben van-e, stb… Ezek mind-mind fontos dolgok a későbbi életére és a betegségére nézve is. Bár kívánom és nagyon szeretném, hogy soha többé ne legyen szüksége az újabb kemókra!

A hét elején megérkeztek a múlt héten rendelt maradék étrend kiegészítők is, aminek nagyon örülök. Igaz, van pár, amivel megint fogytán vagyunk. Remélhetőleg tudjuk pótolni.

Ma néztem egy videót, ahol egy hasonlóan beteg kisgyerek anyukája mesélt az érzéseiről. Kísértetiesen hasonló gondolatokat mondott el, mint az enyémek. Hogy bár nem szabad letörni, ez időről-időre előtör az emberből bármit is csinál, bárhogy is akarja a negatív érzéseket elnyomni magában. Hogy az ember milliószor teszi fel a miért pont az én gyerekem kérdést. Hogy kimondani se merjük, de megfogalmazódik bennünk nem egyszer, hogy mi van, ha elveszítjük. Hogy az ember a gyerekének csak jót és szépet szeretne adni, ehelyett a kórház és a szenvedés jut nekik. Mi pedig próbálunk mindent és még annál is többet megadni nekik, hogy kompenzáljuk a szenvedést. Nem hiszem, hogy sok gyerek van az országban, akit 2 év alatt 42-szer altattak el. Felnőtt fejjel mondom, bődületes szám. És ha valakinek csak megemlítem, csodálkozik hogy lehet bírni. Hogy lehet kívülre mosolyogni, belül sírni. Hogy lehet mosolyogva elviselni a szenvedést, a lelki magányt. Sehogy! Csak úgy ha az ember olyankor kikapcsolja az agyát és arra koncentrál, hogy ne gondoljon semmire. Hogy lehet elviselni a nehézségeket, hogy szétszakad a család, hogy egyre kevesebb jut mindenre. Nagyon nehezen.

Tudjátok ez úgy van, hogy az ember először lemond mindenről, hogy a gyerekeknek meglegyen amit szeretnének. Aztán lemond a látszólag fölösleges dolgokról (csoki, családi program, stb). Utána elkezdi tologatni a számlákat, átcsoportosítani. Aztán már az olyan dolgokról is lemond az ember, mint a napi tej és hasonlók. Ezt nehéz megemészteni is. A piszkos anyagiak. De tudjuk, hogy miért, pontosabban kiért harcolunk. És van kiért! Ez a lényeg! Addig kell harcolni, míg tehetjük. Mert míg tehetjük, addig van remény, van esély egy teljes életre.

Lassan jön a rossz idő. Előre félek tőle. 🙁 A kályhánk sajnos tönkrement, így most nem csak tüzelő, kályhagondunk is van. Ma jött éppen a Tesco-s szórólap, abban néztem egy 10kW-os vegyestüzelésű kályhát, de sajnos most nem jut rá. A rangsort most is fel kell álltanunk és reménykedni, hogy mégis megoldódik valahogy. Mert másként nem lehet! A harcot tovább kell harcolnunk, mert hiszünk benne, hogy az álmaink valóra válhatnak, hogy egyszer úgy fog kezdődni egy tanév, hogy Zalánt kísérjük oviba, majd iskolába. Hogy kesergünk rajta, hogy ő is kirepül a szárnyaink alól, mert már ő is Győrbe jár. Hogy ősz fejjel ott lehetünk a diplomaosztóján. Mert neki élni kell! Isten őt nem hiába küldte hozzánk! És mi tudjuk, hogy minden rendben lesz! Egyszerűen azért, mert így kell lennie. És mikor elcsüggedünk, mert valami nem úgy alakul, ahogy terveztük, vagy valamire nem jut amit szeretnénk, az álmainkra gondolunk. Mert sokszor csak az tart életben!