A reggel megint nem úgy indult, ahogy terveztem. Bár egész jó éjszakám volt, kivételesen a fáradtság teljesen levert a lábamról. Igaz, éjjel 2 körül felébredtem, de szinte azonnal visszaaludtam.

Így aztán nagyot néztem, mikor 5 óra 25-kor apa az ágyam mellett állva ébresztett. Azt se tudtam hol vagyok és egyáltalán mit akar tőlem apa. De gyorsan kijózanodtam. Főleg azért, mert már éreztem, hogy késésben vagyunk. Míg apa gyorsan boltba futott, hogy Andrásnak legyen tízóraija, addig András ült Zalán mellé, én pedig hálóingben futottam beindítani az autót, hogy Zalánnak ne a hideg kocsiba kelljen beülni. Gyorsan fel is öltöztem és mikor apa hazaért, már csak Zalánt kellett kelteni. Ennek ellenére a tervezett fél 6- háromnegyed 6-os indulás helyett már 6 óra is elmúlt, mire kigurultam a kocsival a kapun.

Az út eseménytelen volt felfelé. Apa Zalán mellett ült, én pedig vezettem. Zalán szokás szerint az utolsó fél órában aludt el. 🙂 Ettől a naptól most annyira nem is féltem, mert nem kellett koplalni, így gondoltam ha Zalán fel is ébred útközben, lehet neki enni és inniadni és majdcsak lesz valahogy. A késést behozva 7 óra 20-kor értük el Budapest határát, persze az útépítés miatt hatalmas volt a dugó és kilométereken keresztül araszoltunk. Végül 8 óra volt, mire a parkolóházban leállítottam az autót.

A bejelentkezés pikkpakk lezajlott és indultunk az osztályra. Csakhogy az osztály ismét átépítés alatt van, így kerestük az új 1B osztályt, ahol pedig elmondták, hogy nem is oda kell mennünk, hanem az ambulanciára. Ennek viszont kifejezetten örültem, hiszen ott a csúszda, a kis játszótér…

Gyorsan leadtam az ambulancián a papírokat és egyből rákérdeztem a “fájó pontra”, lesz-e vérvétel. Hát sajnos igen! Ettől kicsit megijedtem, mert Zalán nagyon rosszul viselte eddig a szúrásokat. De még volt időnk, így mehettünk játszani. 🙂 Persze egyből feltalálta magát a kisember. 🙂 Sajnos nem tartott túl sokáig az önfeledt játék, nemsokára szólítottak is minket. Gyorsan átestünk a súly és vérnyomásmérésen, Zalán nagyon ügyes volt. Ráállt  mérlegre, tartott a kis karját a vérnyomás méréshez. Egy pisszenést nem hallottunk tőle. 🙂 Mikor a vérvételre került a sor, átengedtem apának a kezdeményezést és mivel én nem bírom nézni a szenvedését, inkább kimentem az ajtó elé. De hiába füleltem, nem hallottam semmi. Sétáltam, majd az akváriumot néztem, aztán leültem és már sík ideges voltam, hogy mi a frász lehet, hogy semmi hang nem jön ki. Végül kitaláltam, hogy a kémcsöves matricák nálam maradtak, így ezzel az indokkal visszamerészkedtem. Csakhogy addigra Zalán már kész is volt, a kis karja beragasztva, már csak beszélgettek. Meglepődtem és nagyon büszke voltam rá, mikor apa mondta, hogy milyen ügyes volt az én csöpp kisemberem, pedig 5 kémcsővel is vettek le vért.

Megint játék következett, majd jött Rényi doktor bácsi és csodálkozott, mekkorát nőtt Zalán. Aki kezdettől követi az életünket, talán emlékszik rá, ő volt az a kedves, aranyos doktorbácsi, aki anno 2 éve Zalánt felvette, ő adta az instrukciókat a kemóhoz, ő volt az, aki az akkori sötétségbe egy kis vigasztalást nyújtott nekünk és felcsillantotta a reményt a teljes gyógyulásra. A doktorbácsi Zalánt már nem is ismerte meg, csak minket, de mikor mondtuk, hogy bizony ő az a csöpp kis ember, aki akkoriban hangosan tiltakozott minden tortúra ellen, még egy puszit is nyomott Zalán kobakjára. Zalán pedig mint az igazi hősök csak ült, válaszolt a doktorbácsinak és engedte, hogy vizsgálja. Persze meg is lett dícsérve és a jutalom sem maradhatott el. Egy kicsi plüss teknősbékát választott magának a varázsdobozból. 😀

Utána pedig már mehettünk az előirányzott vizsgálatokra. Sorban EKG, RTG, hasi UH, majd szív UH következett.

Az EKG-n szuper hamar átestünk, persze egy hang nélkül. A néni meg is dícsérte Zalán milyen nagyon ügyes és onnan is kapott egy kis meglepit, egy Jégkorszakos motkányos hologrammos kártyát, amit büszkén mutogatott. 🙂

Onnan a hasi Uh-ra mentünk, de mivel a RTG-en előbb sorra kerültünk volna, inkább oda mentünk be előbb. Az UH-okra többet kellett várni, főleg a szív UH-ra. Zalán már nagyon fáradt volt, alig bírtunk vele. Csúszdázni szeretett volna visszamenni de hát nem lehetett. Ennek ellenére egy szó, egy hang nélkül tűrte a vizsgálatokat. Igazán büszke voltam rá, mikor mindenhol megdícsérték. Főleg úgy, hogy a kartonjára nagy betűkkel fel volt vésve, hogy Zalán érzékeny kisember, fél a fájdalomtól és az orvosoktól.

Már csak annyi dolgunk volt végül, hogy a papírokat visszavigyük az ambulanciára és indulhattunk is haza. Gyorsan még betértünk az Aldiba harapnivalóért. Mindenki vett magának 1-1 sajtos pogácsát, mert most csak ennyi futotta. A kocsiban aztán elmajszolgattuk.

A visszafelé vezető út már zűrösebb volt, mert Zalán fáradt volt. Fel akart állni az ülésben, dobálta a kisautókat, mindent csinált, csak aludni nem akart. Végül az itthon előtt 20 km-rel legyőzte a fáradtság és elaludt. Mikor hazaértünk, hagytuk aludni a kocsiban, nem akartuk megzavarni az édes álmát. <3

A vizsgálatok eredményét sajnos nem tudjuk, azt majd állítólag postán fogjuk megkapni. Ami biztos, az a következő utunk, szeptember 21, altatásos kontroll a szemklinikán.

Hogy könnyű volt-e ez a nap? Is-is! Lelkileg ugyanolyan nehéz, mint máskor, hiszen bármit találhattak volna (de erről még nem is tudunk). Kicsit levert a víz, mikor a szív UH-on a doktornéni előbb el volt ájulva milyen tökéletes kis ketyegője van Zalánnak, majd mintha mégis látott volna valamit… Soha ne tudjátok meg, milyen érzés ez!

Ahogy azt sem, milyen amikor két részre szakad a család, ha csak pár órára, fél napra is. Hogy Csenge a fürdőkádból kiugorva szinte pánikban ugrott a nyakamba, hogy nem akar a mamánál aludni (akit rajongásig szeret!!!!). A szívem szakadt meg érte tegnap este! Mégis ott kellett hagynom. Hazaérve még ment a Jégvarázs a tévében, amit előtte nézett és majdnem elsírtam magam.

Soha ne tudjátok meg milyen az, mikor a nagyobbik gyereketek szégyenli, letagadja az öccsét. De kamasz! Rá sem haragudhatok, maximum elmondhatom neki, hogy ez engem mennyire bánt. Ahogy ezt meg is tettem. Soha ne tudjátok meg milyen hosszúak azok a kétségbeesett pillanatok, míg arra várunk a műtő előtt, hogy vajon Zalán rendben felébred-e a műtéti altatásból, vagy újra kompplikáció lesz és leáll a légzése…. Ezek azok az érzések, amelyek kiborítják az embert akkor is, ha dagad a pénztárcája. Ezeket nem lehet pénzzel megfizetni, ezekért nem lehet kárpótolni. Ahogy a gyerekeket sem azért, hogy rájuk netán kevesebb figyelem jut.

Sajnos Zalán beteg lett mire hazaértünk. Ahogy száímtottunk rá, elkapta Jázmintól a náthát. Az úton hazafelé már nagyon folyt a kis nózija, nyűgös is volt. Mindjárt indulok Pannonhalmára orrspray-ért meg valami szuper hathatós vitaminért, hogy a következő kontrollt időben meg lehessen ejteni, addigra meggyógyuljon a mi kis hősünk. És azért is, hogy ne jussunk el újra az ágyatösszehányós köhögésig, ahogy szoktunk. Szorítsatok nekünk, kérlek! Áldom az eszemet, hogy csak 3 sajtos pogit vettünk Budapesten és így talán ki tudom fizetni a gyógyszereket!

Köszönjük mindenkinek, aki ma is szorított nekünk! <3