Csalódott vagyok! Hogy magamban vagy a gyerekeimben? Nem is tudom!

A reggelünk úgy kezdődött, hogy András bérletét kerestük, mert sehol sem találta. Végül a busz indulása előtt mégiscsak meglett a fotelban. Mindenesetre nagyon nem örültem, hogy este nem készítette össze és nem ellenőrizte a holmiját. Aztán Jázmin vert le oltári hisztit, hogy nem akar iskolába menni. Ennek sem örültem túlságosan, hiszen mennie kell. Elhiszem, hogy nem túl jó náthásan iskolába menni, de ha most itthon marad, mi lesz, ha a nagyobb járványok idején nem hiányozhat majd? Csenge szerencsére most is nagy kedvvel ment oviba, nem is volt baj.

Zalán megint egész délelőtt nyűgös volt, egyszer ültében fejreesett. Hogy hogy? Ez egy remek kérdés! Mostanában gyakran mondogatja, hogy nem lát és az utóbbi napokban sokat, feltűnően többet, mint máskor, esik-kel. Aggaszt a dolog és erre holnap szeretnék is rákérdezni. Igaz, a látás dologhoz szerintem nem fognak tudni hozzászólni. De talán végre megismerjük a múlt havi MRI eredményét.

Mikor ebéd után mentem Csengéért az oviba, az óvónéni azzal fogadott, hogy beszélnünk kell, mert meglett a fejlesztő pedagógus által végzett állapotfelmérés eredménye. Sajnos Csenge szorong és túlságosan kötődik hozzánk, itthon érzi csak biztonságban magát. 🙁 Így, ennek ismeretében kicsit más színben látom Jázmin reggeli hisztijét is, amit említettem az óvónéninek is és ő is úgy gondolja, kapcsolatban lehet a kettő egymással.

Nem hittem volna, de a fél órás beszélgetés hihetetlenül jól esett. Hogy volt, aki elmondta, hogy nem csináltam semmi rosszat a gyerekekkel, csak egyszerűen a helyzet ezt hozta ki belőlük. Jól esett, bevallom őszintén, hogy kis együttérzést kaptam, hogy volt aki elmondta, a szemembe mondta, hogy bár együttérez, de amit érzünk azt csak mi érezzük. Hogy másnak is összeszorul a szíve, ha Zalán 42 altatását hallja, de mi érezzük a tébolyodott aggodalmat, mikor a műtő ajtaja előtt arra várunk, hogy visszakapjuk Zalánt.

Tudjuk, hogy az utunk nem könnyű, sőt, hihetetlenül nehéz. Hogy miért ránk mérte ezt isten, azt nem tudjuk. A sorsunkat és Zalán betegségét változatlanul ránk kiszabott bűntetésnek tartom és még mindig nem tudom miért kaptuk ezt a sorstól. Rossz emberek vagyunk és valahogy büntetni kell minket. Nem úgy éljük a napjainkat, mint más. A családunk olyan család, mint oly sok más az országban, de mégis más.

Más is nélkülöz, másnál is van betegség, másnál is vannak családi gondok. De mi ezt mind összegyúrva megkaptuk. Nálunk nincs szülői segítség, sőt, még nekünk kell támogatnunk. Nálunk nincs gazdag rokon, vagy legalábbis nem tudunk róla. Akinek lehet már így is tartozunk. Pontosabban már csak annak nem tartozunk, akit nem ismerünk. Hogy milyen így végigmenni az utcán? Elhihetitek, nem egyszerű!

Tegnap már annyira magam alatt voltam, hogy mikor találtam itthon egy kis szelet csokit, arra gondoltam, megeszem. Hátha termelődik bennem egy kis boldogság hormon és talán kicsit szebbnek látom a világot, az életet. És mikor megettem, lelkiismeret furdalásom lett, mert tudtam, hogy a gyerekem elől ettem meg a csokit, amit szerintem (Zalán kivételével) bármelyik egy szó nélkül bevállalt volna, mert imádják a csokit.

Előre félek a  ma estétől. A gyerekek lenn alszanak majd mamánál, de előtte sírás lesz. Mert nem akarnak máshol aludni, minket akarnak, a megszokott kis környezetüket. És mi még ezt sem adhatjuk meg nekik. A biztonságot! És azt hiszem jövő hónapban már az otthont sem. Mert nem tudjuk kifizetni a lakást. Elééééég! Tényleg ennyire rossz emberek vagyunk? 🙁