Ennek a beszámolónak akár azt a címet is adhatnám, hogy “szegény embert az ág is húzza”… De ne rohanjunk ennyire előre! 🙂

Tegnap Zalán nagyon fáradt volt estére, hiszen ha az altatást nem számítjuk, egész nap nem aludt. Így este fél 9-kor már az igazak álmát aludta. Gondoltam én… Örültem is neki, végre kicsit tudok pihenni. Hát sajnos nem jött össze. Zalán szinte egész éjjel forgolódott, sirdogált és kiabálta, hogy “ne bánts”! Hiába nyugtattam, simogattam, csak ideig-óráig hatott, aztán negyed óra múlva kezdődött újra. Így aztán szinte alig aludtam valamicskét. Vele együtt.

Mai nap ennek ellenére a délelőttöt egész jól viselte. (Azt hiszem ezt valahogy idézőjelbe kellene tennem.) Igaz, szinte végig autóban volt, ugyanis az első helyzetjelző után most a bal első tompított fényszóró adta meg magát. Nem volt mit tenni, miután apát elfuvaroztuk fát szedni dolgozni, mentünk Győrbe megcsináltatni. Zalán mostanában nehezen viseli az utazásokat. A gyerekülésből Houdini módjára egy pillanat alatt kibújik, bármilyen szorosra van húzva a heveder és kész, vége… Ugrál, feláll, mindent csinál. Ami amellett, hogy roppant idegesítő (főleg mikor netán a vezetőülést rugdalja) még iszonyúan balesetveszélyes is. Főleg mikor menet közben szeretne az első ülésre mászni. Fogalmam sincs sokszor hogy mit csináljak vele. Már tele az autó könyvvel, kisautóval, diétás sütivel… És semmi! Tegnap is útközben apa a laptopot tartotta elé és videót néztek, hogy elmaradjon. Azonban mikor egyedül vagyok vele, ezt nem tudjuk megoldani. Bár sokszor elátkoztam már ezt a fránya evolúciót, hogy nem jött rá, egy anyának nem elég két kar (és egy test). Legalább duplaennyire lenne szükségünk. Ugye, éreztétek már ti is így? Arra gondoltam, írunk majd Jézuskának (sajnos egyreközelebb van), hogy lepjen meg minket egy olyan ülésreszerelhető izéhozéamazé lejátszóval. Bocsi, nem tudom a nevét! Szóval nem volt zökkenőmentes a napunk. Eddig sem!

Hogy mitől van mégis egész tűrhető kedvem? Andrásnak szoktam mondani, az élethez a szerencsén kívül kell egy kis humor is. A nagy mondásom pedig örökérvényű: ha nyakig vagyunk a kaksiban, legalább annak örüljünk hogy nem hullámzik. (Akkor még ugrálnunk is kéne.)

Történt ugyanis, hogy miután tegnap hazajöttünk, gondoltuk mégegyszer megpróbálkozunk azzal a fránya kályhával. Hiszen mégiscsak hűvös van már a fürdéshez, nem akarjuk, hogy a még amúgy is náthás, köhögő gyerekeink még jobban megfázzanak. Apa ki is ment egy kis fáért… Bár ne tette volna, vagy nem is tudom… Ugyanis annyira akart egy kis fát behozni, hogy eltört a fejsze. Most aztán isteni jó a helyzet. Se kályha, se fa, de most már fejsze sincs! Ugye, ehhez kell egy kis humor, hogy ne sírjam el magam?

Most nem is akarok a tegnapi napra gondolni. Hiszen mire is gondolhatnék? Hogy Zalán túl vagy a 43. altatáson, ami egy felnőttnek is sok, nem csak egy 2 éves kisgyereknek. Hogy még mennyi vár rá? Csak a jó Isten tudja, aki mindent tud, lát, hall!

Vagy gondoljak arra, hogy mikor tegnap az altatás után átmentem a Corvinba bevásárolni vacsorára, a szívem majd megszakadt, mikor megláttam azokat a ruhákat, amikre a gyerekeimnek fáj a szíve? Csenge vastag, bolyhos jégvarázsos pulóverét? Jázmin szőrmecsuklyás nagylányos kabátját? Gondoljak arra, hogy milyen gyönyörű átmeneti dzsekit tudtam volna venni Andrásnak, hogy csütörtökön ha bejön a rosszidő legyen mit felvennie? Igaz, minek is kellett nekem a Corvinba mennem… Úgy kell nekem, igaz? Sajnos nálunk a faluban hétfőn csak délig van bolt, így mikor majdnem 4 órakor hazaértünk esélyem sem lett volna akár csak egy kiló kenyeret is venni vacsorára. Több most úgysem jut!

Vagy gondoljak arra, hogy nem volt tortám, sem ajándékom? Nem, nem gondolok erre, mert nem akarok! Inkább arra gondolok, hogy akár a Facebook-on hányan köszöntöttek fel tegnap. Köztük olyanok, akik gyerekkorom óta ismernek és talán nyugodtan leírhatom, szeretnek. És inkábbb arra gondolok, hogy olyan ajándékot kaptam tegnap, amit pénzen nem lehet megvenni. Azt az ajándékot, hogy az éjjel hozzámbújó apró kis test melegét és a nyakamat átölelő csöpp kis kart továbbra is érezhetem magam mellett! Ez az igazi ajándék! A többi csak külsőség! Fájdalmas, de külsőség!