Nagyon korán kezdődött a nap. Nekem túlságosan korán is.
Mivel a lányok lenn aludtak, rájuk nem volt gondunk, de Andrásra igen. Ahogy keltem, ébresztettem őt is. Közben apa ébresztette Zalánt, majd futott a boltba, hogy Andrásnak legyen tízóraija az iskolába. Addigra teljes káosz volt otthon. Nem találtam Zalán egy szem olyan nadrágját, mi nem otthoni. A többi pedig vagy kicsi vagy derékban nagy neki. Az a kis sztreccs farmer szőrén-szálán eltűnt. 🙁 Nem volt mit tenni, szabadidő ruhát adtam rá és amint apa hazaért a boltból, indultunk is.
A felfelé vezető út ugyanúgy eseménytelenül telt, mint a többi. Én vezettem,  apa és Zalán pedig a hátsó ülésen elücsörögtek. Mikor Zalán elbólintott, apa újságot olvasott. Akkor, abban a pillanatban irigyeltem érte. 🙂
Hatalmas dugó fogadott Budapest határától. Annak ellenére, hogy 7:10-kor már Budaörsnél voltunk, csak fél 9-kor érkeztünk meg a szemklinikánra. Be volt állva egészen a Petőfi-híd pesti hídfőjéig az egész város. A parkolással is akadtak gondok, de végül az megoldódott.
Az eddigi gyakorlattal ellentétben most sokat kellett várakoznunk. Az időt a szemcseppek között játékkal ütöttük el. Zalán felfedezte a kis csavarozó-szerelős játékot és a kockákat. Ki is jelentette, hogy neki olyan KELL! Vigyük haza! 🙂 Megígértem neki, hogy fog kapni.  Majd valamikor…
A szemcseppeket változatlanul rosszul viselte. Minden egyes alkalommal azt kiabálta, hogy hideg vagy, hogy csíp. Viszont amint felkelhetett az ágyról már nem volt gond, ment is játszani.
Végül fél 11 után került be a műtőbe. A várakozáskor ránktörő érzéseket le sem írom, úgyis tudjátok. Félelem, fájdalom, idegesség, tehetetlenség… Ez így mind összegyúrva! És a mi van, ha… nyomasztó lehetősége. Számtalanszor futott végig az agyamon, mi van ha… Mi van, ha most… De mindig próbáltam lebeszélni magam róla. Miért pont most lenne? Miért pont Zalán? De ezek nem túl jó kérdések, valahogy nem győztek meg. Miért pont most? Miért pont 2,5 hónaposan lett beteg?! Miért pont Zalán? Igen, miért pont Zalán?! Ha már egyszer megtörtént, miért ne lehetne újra Zalán… Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak folyamatosan a fejemben. Nem nyugodtam meg.
Előző alkalommal 8 perc alatt érkezett a jó hír. Most eltelt 10. Majd 11, 12 és semmi. Nem tudom mit szugeráltam jobban. Az órát vagy a műtőajtót. Egyszer csak nyílt a zsilip és bekérték a következő kis beteget, nekünk pedig csak kutyafuttában mondta az altatóorvos, hogy minden rendben.
Itt még mindig nem nyugodtam meg, mert nem tudtam, hogy az altatás zajlott rendben vagy a gyerek van rendben. Az ijedtségemet csak fokozta, hogy mikor visszakaptuk Zalán, szakadatlanul csak sírt. Nem tudtuk megvigasztalni.
Ő sem tudta megmondani miért sír. Kérdeztük, hogy bántották-e, de mondta, hogy nem. Próbáltuk elterelni a gondolatait, de nem sikerült. Egyre jobban sírt, inni akart. Csakhogy még nem ihatott. Végül annyira sírt már, hogy 10 perccel a megengedett előtt adhattunk már neki. Csakhogy akkor meg már azért sírt, mert már fájt a hasa, annyira éhes volt. Nem is csoda, hiszen addigra már dél volt, ő pedig azon kívül, hogy reggel mindig elmajszol valamit, pontosan fél 12-kor ebédelni szokott.
Máskor ez nem okozott gondot, mert általában legkésőbb 9-kor a műtőbe szokott kerülni Zalán és délre már bőven túl szokott lenni az ebéden. A késői műtőbe kerülés nagyon összezavarta a dolgokat.
Igaz, már én is éhes voltam és apa is, de ilyenkor és mindig a gyerek az első. Miután megeszegette a szendvicsét már nem volt gond. Kis játék után majdnem 2 órakor végre elindulhattunk haza. Soha ennyire hosszúnak nem tűnt még az út. Zalán nem aludt, apa sokat nyüglődött vele, míg hazaértünk. Ma még nem ettünk, nem ittunk, de örülünk, hogy túl vagyunk ezen a körön is. És elmondhatjuk, hogy ez a kör is a miénk! Ezt kértem a születésnapomra, ezt is kaptam! Ennék többet nem kérhetnék és biztos vagyok benne, nem is kaphatnék! A legcsodálatosabb ajándék a gyereke(i)met egészségesnek tudni. Szeretném ha így is maradna. Ezért mindent, illetve bármit elkövetek!
Ilyenkor nem számít, hogy mire jut és mire nem. Nem számit, hogy a vacsora zsíroskenyér. Nem számít, hogy nem tudok porszívózni se fűteni. Nem számít, hogy üres a számlánk és nem tudjuk mi lesz ezután. Ez most mind nem számít! Csak az, hogy Zalán most rendben van! Nem kell torta, sem ajándék.  Hiszen a legnagyobb ajándékot kaptam ma Istentől!