Szerencsére elmúlt a tegnapi rossz hangulatom és Zalán is egész jót aludt éjjel.

Tegnap úgy éreztem, egyre másra érnek minket a megoldhatatlabbnál megoldhatatlanabb problémák, amiket önerőből nem tudunk megoldani. Valószínűleg nem is másra, hanem magamra/magunkra voltam mérges. Nem jó érzés mindig másra hagyatkozni, higgyétek el!

Szívem szerint úgy mennék dolgozni, hogy az út is porozna utánam. Talán emlékeztek is, nemrég még egy szuper munkaajánlatot is kaptam. Sokkal könnyebb lenne! Azonban Zalán nem járhat közösségbe és nincs más, aki vigyázhatna rá. No, nem mintha nem szeretnék vele lenni, hiszen annyira tündéri kisember, hogy mikor feje tetejére állítja a házat, azt is mosolyogva, csibészesen teszi és nem lehet rá haragudni. Persze, felmegy az emberben a pumpa, hogy már megint fut a lakás és mi lesz, ha pont most esik be valaki… 🙂 De nem baj! A józan ész határain belül neki mindent szabad.

Éppen a hétvégén mondtam valakinek, aki csodálkozott, hogy van türelmem négy gyerekhez, hogy a gyerekeket nem nevelni kell, hanem szeretni és majd minden alakul. Igen, én ezt vallom. El lehet és el kell nekik magyarázni mindent, ami ahhoz kell, hogy felnőttként úgy éljék az életüket, ahogy kell és ahogy mi is szeretnénk. De legfontosabb a szeretet!

Zalánt is próbáljuk a szeretet útján terelgetni. Így mikor kétségbeesek, hogy mekkora a rumli, azt is próbálom a szeretet nyelvén tenni. Mekkora örömöt okozhatott a kis emberkének, míg sikerült egy tökéletes káoszt megalkotnia! 😀

És pontosan ez az, ami a tegnapi rossz napomat is okozta. Annyira szeretem mindegyik gyereket, hogy fáj, ha valamelyik hiányt szenved valamiből. Fáj, hogy Andrásnak nincs kabátja és napkeltekor indul iskolába, mikor a leghűvösebb van. Fáj, hogy többek között neki kell azt mondanom esténként, hogy ne igyon tejet, hogy a többieknek vagy legalábbis a két kicsinek maradjon. Pont ő, aki nagy tejivó. Mert ő nagy, ő az, akinek mindent meg kell érteni, mindent el kell fogadni.

Tegnap, mikor Jázmin az orrom alá dugta az osztálypénzes papírt, már kapásból levert a víz. Pedig az övé csak 500Ft, Andrásé viszont 1500… De hónap vége van és a kapott támogatásokat Zalánra kell fordítanunk, hiszen ezért kapjuk. És itt hasonlok meg önmagammal és a határtalan szeretetemmel, hogy azért, hogy az egyik gyerekem élhessen, a másiknak nem jut annyi. Mert ha nem kapunk annyi támogatást, ami betakarja a teljes összeget, akkor bizony hozzáteszünk mi is. Ezt így kell tennünk! Mégis rossz, mert akkor meg a többieknek nem jut. És a segítséget elfogadni se könnyű! A lelkiismeretemmel harcolok minden egyes esetben.

Ennek ellenére próbálok mindig pozitív lenni és észrevenni a huncut fényt Zalán szemében, bármit tesz vagy bármi történik velünk. Mert ő az, akiért tesszük ezt, és mert nagyon sokaáig szeretném nézni ezt a huncut szempárt, aki mosolyogva rombolja lett az egész nap készített rendet 5 perc alatt. 🙂 Mert bármennyire is igazságtalan a többi gyerekkel szembe, de ő az életünk! És mert ezen (is) együtt kell túlesnünk.