Az úgy kezdődött, hogy… 🙂 Írhatnám, de nem lényeges. Sokkal inkább ahogy folytatódott… De ne is rohanjunk annyira előre!

A mai napunk elég rohanósra sikerült,  de ezt talán annyira egyikünk se bánta. Délelőtt végre felkerült az autóra a téligumi. Szerencsére teljesen ingyen kaptuk a gumikat és a felszerelést is. Ezt még a Bmw-s gyűjtésből kaptuk és ezúton is nagyon szépen köszönjük, hatalmas segítség volt ez így, ebben a formában.

Mivel Zalán igazi fáradhatatlan energiabomba (bárcsak nekem is ennyi energiám lenne!) pár napja nem teszem le aludni ebéd után, különben még este 11-kor is mesét nézne. Kedvence mostanában Thomas, Umizoomi és még pár aranyos mese. Persze mindent alaposan körbekérdez a “mi ez” varázsszavaival. 😀 Imádom, olyan kis locsifecsi okoska! 🙂

A mai délután nagy dolgot tartogatott nekünk. Meghívást kaptunk a Mosonmagyaróvári KC itthoni meccsére. A gyerekek már nagyon várták az indulást és szó mi szó, mi is. Bevallom őszintén,  azért én kicsit tartottam tőle ismerve Csenge és Zalán szeleburdiságát. A meccs kezdete előtt egy órával már a csarnokban voltunk. Mindenki nagyon kedves volt velünk és a gyerekekkel együtt nagyon jól éreztük magunkat. A “keménymag” igazi meccshangulatot csinált. Annyira, hogy egy idő után már apa is énekelt velük. Zalánnak azt is megengedték, hogy üsse a dobot, így a második félidőt a két kisebb gyerekünk hangos dobolása segítette. Öröm volt nézni a boldogságukat. Nagyon jól éreztem magam még én is, annak ellenére, hogy nem szeretem a sportot. Most viszont úgy érzem kedvet kaptam. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy folyamatosan az eredményjelzőt figyelem, ugyanis a meccs vége elég szorosra sikeredett. De a lényeg az, hogy győztek a lányok! 🙂 Nagyon szorítottam nekik!

A meccs után pedig bemehettünk a csapathoz. Zalán kapott egy markolót (amibe itthon egyből be is csípte a kisujját, ahogy beléptünk az ajtón) onnantól más nem nagyon érdekelte. 😀  Mi pedig a csapattól kaptunk egy kis hozzájárulást a költségeinkhez. Készült közös fotó is a csapattal. 🙂 Zalán olyan aranyosan bújt oda a lányokhoz! 🙂 Ezek a pillanatok azonban nagyon nehezek voltak számomra. Szembenéztem egy csapatni sportolóval, akik azért álltak előttünk, mert segíteni akartak Zalánnak/nekünk. Többeknek könnyes volt a szeme. Ezt nem szeretem látni. Ezek azok a pillanatok, mikor én is ráébredek mekkora a baj. Mert olyan mélyre temetem magamban a lehetséges következményeket, hogy elmondani se tudom. Nem merek, nem tudok, nem akarok belegondolni abba, hogy a sok küzdelem dacára elveszíthetem Zalánt. Ezt nehéz megfogalmaznom. Tudom, hogy Zalán beteg. Mégis én úgy tekintek rá, mint egy egészséges kis manóra. Más pedig úgy, mint egy daganatos kisgyerekre.
Vannak nehéz pillanataink. De sokat segít a szeretet, amivel körülvesztek, támogattok. Van, hogy nagyobb segítségre van szükségünk, van hogy csak egy kis biztatásra. De mikor megtapasztaljuk az összefogás erejét, az valami hatalmas dolog. Örömteli és egyben nagyon szomorú.  Hiszen bár ne lenne erre szükség!

Sajnos ez a nap is elmúlt és most már karnyújtásnyi közelségbe került a következő utazás, a 44. altatás, a leírhatalanul sokadik rettegéssel de mégis reménykedéssel téli kontroll. A mai nap kicsit feltöltötte az energiaraktárainkat, hiszen együtt lehettünk olyan helyen, ahol éreztük a felénk áradó szeretetet. Köszönjük szépen, lányok! Köszönjük szépen, Ivett!