2015.10.26.

2015.10.26.

Kicsit nehezebbre sikerült a nap, mint számítottunk rá. Annak ellenére, hogy reggel időben el tudtunk indulni és Budapestre érve sem volt olyan hatalmas dugó, mint legutóbb. Így nemhogy pontosan,  de még kicsit korábban is érkeztünk.
A gondok a szemcseppeknél kezdődtek. A szívem majd megszakadt, mikor Zalán azt kiabálta “Apa, ne!”. Nagyon sírt minden egyes szemcseppnél. Sokkal jobban, mint szokott. De nem volt mit tenni, ha nem kap szemcseppet, nem tágul ki a pupillája, nincs vizsgálat. A szemcseppek közötti negyedórákat játékkal ütöttük el, amiben nagy segítségünkre volt Jázmin, akit kivételesen elvittünk magunkkal. Felnőtteket meghazudtoló kitartással foglalta le Zalánt. 🙂 Örültem, hogy apa megengedte neki, hogy eljöjjön.
Másodikként került be a műtőbe,  ami előtt l, mint mindig, most is megbeszéltük mi vár rá odabenn. Így aztán nem volt sírás a bemenetelnél, sőt, alig bírta kivárni a sorát.
Nem töltött benn túl sok időt,  de nekem mégis óráknak tűnt. Cikáztak a gondolatok a fejemben. Valahogy mindig az jutott eszembe,  hogy olyan régóta nincs már új daganat,  hogy egyre kisebb a valószínűsége, hogy most se lesz. Aztán próbáltam erről marha gyorsan lebeszélni magam, hiszen ha eddig nem volt, miért pont most lenne.
Aztán végre kijött a műtőből. Már messziről láttuk, hogy érkezik, mert előtte már kinyílt a műtőajtó. Azonban ahogy átvettem, abban a pillanatban sírni kezdett. Nem tudtuk mi a gond, egyre inkább csak magán kívül őrjöngött. Bármit mondtunk neki csak sírt. Nem is csak sírt, csapkodott, rugdosott. Ilyet még soha nem csinált. Ha kérdeztem tőle, hogy rosszul ébredt-e, csak bólogatott majd kezdődött újra az üvöltés. Egy idő után már hangosan kiabált, hogy vissza akar menni a műtőbe aludni. Kénytelen kelletlen visszavittük a műtő előterébe, de ott se akart megnyugodni, pedig mindent próbáltunk. Kínáltuk inni, aztán már enni is de semmi sem volt jó, csak vissza akart menni. Mikor mondtuk az altatóorvosnak miért sír, azt mondta, ő ilyet még nem is hallott. 😀 Különleges egy mókus az én fiam!  😀 Persze ez ott, akkor cseppet sem volt vicces. Csak így utólag mosolygok a helyzet valószínűtlenségén. Annyira sokáig sírt, hogy már kezdtem feladni, hogy egyszer megnyugszik. Aztán már nem is tudom hogy, szép lassan csillapodni kezdett. Mondta, hogy kér kék markolót meg építőkockát. Persze,  hogy megígértük neki, hogy kap. Szerintem mindenki ezt tette volna. 🙂 Végre hajlandó volt inni, majd evett is egy kicsit. Utána már csak arra kellett várni, hogy a doktornéni kijöjjön a műtőből és megtudjuk az eredményt. Majdnem dél volt, mire kijött és beszélgettünk vele. Elmondta, hogy mindent rendben talált és mivel Zalán nagyon ügyes és együttműködő, a következő alkalommal szeretné megpróbálni éber állapotban pupillatágítás után megvizsgálni. Azért biztos ami biztos legyen éhgyomorral, de megpróbáljuk. Ha sikerül,  akkor már nem kerül sor a 45. altatásra. Vagy legalább is nem november 30-án. Szeretném, ha sikerülne!
Mivel még a kocsi átírási költsége nem nem volt rendezve, hazafelé befizettük azt is és 11 órával azután, hogy elindultunk itthonról végre hazaérkeztünk. 🙂 Azt hiszem ma mindenkinek jól fog esni a pihenés.
De a lényeg az, hogy Zalán jól van. Továbbra is azon kell munkálkodnunk, hogy ez így is maradjon! 🙂


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

19 + tizennégy =