Nem bánom az utóbbi napok szürke egyhangúságát, kell a nyugalom. Ilyenkor van egy kis időm gondolkodni, értékelni az utóbbi idők történéseit és talán egy kicsit előre tekinteni. Már amennyire lehet!

Így, halottak napja közelében az anyai szívem kicsit másképp látja a dolgokat, mint más. Ilyenkor sokan kilátogattok kisgyerekkel a temetőbe. Én pedig távol tartom Zalánt a temetőtől. Ebből a szempontból még apával sem egyezik a véleményünk, mert szerinte a hagyományon kívül egy “jó buli” a gyerekeknek, hogy látják a pislákoló gyertyák ingatag lángját.
Nekem pedig egy rémálom. Én azt látom a halvány narancssárga lángokban, hogy mennyire múlandó az élet. Hogy ha 2 éve nem ezt az utat kezdjük járni, már valószínűleg Zalánnak is lenne egy hideg köve és hiába égne mellette az a meleg kis láng. Nem lenne itt, hogy átöleljem.
Annak ellenére léptünk erre az útra, hogy tudtuk volna mi vár ránk. Sejtésünk persze volt, de a valóság teljesen más.
Tudtuk, hogy műtétek sokasága, egymást érő altatások és sokezer kilométer vár ránk. De a valóság nehezebb. Nem másért, csak azért, mert emberek vagyunk és érzéseink vannak. És az embernek a gyereke a legnagyobb kincs! A szegénynek és a tehetősnek is.
Mikor döntést kellett hoznunk, hogyan tovább, még nem tudtuk az út, melyre lépünk hova vezet. Már tudjuk, hogy legalább az irány jó.
Ha visszalapoztok a blogunkon, valahol az elején leírtam, úgy gondolom, Zalánnak mindent meg kell kapnia és még annál is többet, hogy ő akarjon élni. Mert talán ez a legfontosabb! De nem csak Zalánnak, a többieknek is igyekeztünk minél többet megadni, sokszor még a lehetetlent is, ami persze nem sikerült. Próbáltuk a türelmetlenségünket figyelemmel, a távollétünket apróságokkal kompenzálni. Mégis sokmindenből kimaradtunk. András szinte észrevétlenül nőtt fel a szemünk előtt. Jázmin a kis elsősből lassan felsőbe készül. Csenge dacosságából egy gyönyörű kiscsaj lett, aki imád oviba járni, szereti a kistársait és az óvónénit. Itt nőttek fel a szemünk láttára és nem is vettük észre mennyit változtak! Lelkiismeret furdalásom van emiatt.
Sokszor csak azt figyeltük, hogy Zalán rendben legyen. Ne legyen beteg, mindene meglegyen ami hozzásegíti a gyógyuláshoz. Minden esélye meglegyen egy egészséges felnőttkorra! Megtanult járni és mi féltőn óvtuk a legapróbb lépéseit is, mert neki nem eshetett baja. És közben elszaladt az idő.
Az apróságok, amiket a figyelmetlenségünkért “kaptak” a gyerekek, ilyenkor semmit sem ér. Mégis! Hiszen mi a mi vágyunkhoz képest, cipő, kabát, stb. az ő apró világuk kívánsága. Örömmel mondok le mindenről egy boldog pillanatért nekik! Bármelyiknek! Ők itt legyenek boldogok, ebben a világban. Addig,  míg vigyáuhatom minden léptüket. Míg Csengét minden reggel dideregve viszem oviba, míg Jázminnal sokszor bosszankodva tanulok, míg Andrásnak végigasszisztálom az első szerelmet. Míg Zalán itt van és átölelhetem minden reggel és este, mint ő a tanulókutyusát. Ezért nem viszem őt a temetőbe!  Ne tapasztalja meg azt a csendes nyugalmat ami a temetőből árad, ő szeresse ezt a káoszt amiben élünk. Ne vigye tévútra az a csöpp kis pislákoló gyertyaláng. Mert nekem még nagyon-nagyon sokáig szükségem a szeretetére!