Már a reggelünk se úgy alakult, ahogy szerettük volna, pedig annyira örültünk, hogy végre péntek van. Vége a hétnek az ovinak, az iskolának. Sajnos a munkának nem, de ezt már megszoktuk, hiszen apa már megismerkedésünkkor is mentőzött. Megszoktuk a külön töltött hétvégéket, az egymást érő műszakokat, a külön töltött ünnepeket, karácsonyt, szilvesztert, újévet. Azt hiszem ez a gyerekeket sem zavarja már, hiszen ők meg ebbe születtek bele. Apának ez a munkája. Ahogy fogalmazni szokott, a mentőállomás a 2. otthona, a mentők a 2. családja, a mentőzés pedig a 2. szerelme. Érdekes lehet ennyire lelkesedni valamiért! 🙂 De neki ez az élete!

Apa ma itthon van, így beleveti magát a fűrészelésbe, hogy meleg legyen. Kell is a meleg, mert kinn elég zordra fordult az idő. Tegnap, mikor este Andrást hoztam haza a német tanárnőtől alig láttam az utat. És sajnos a hőmérséklet is meredeken csökkent az utóbbi napokban, nagyon kell a meleg. Nem csak Zalán miatt, bár leginkább miatta, azonban ha a többiek fáznak meg, az sem jó, mert Zalán elkapja. Így apa bár itthon van, akkor sem velünk van, de akkor is értünk dolgozik. 🙂

Zalán szerencsére nem beteg, igyekszünk mindig jól beöltöztetni ha kimegyünk. Mostanában sokat változott az ízlése, egyre inkább csak gyümölcsöt szeretne enni, amit sajnos egyre nehezebben tudunk neki megvásárolni. 🙁 A főtt ételek valahogy mostanában nem esnek jól neki, nem szívesen ebédel. Igyekszünk az ésszerűség határain belül tartani az újonnan kialakuló szokásait, de hajlamos vagyok azt hinni, úgy érzi, a szervezetének többlet vitaminra van szüksége.

Sajnos reggel elszakadt Csenge téli cipője, így egy újabb megoldandó feladat elé állított minket az élet. Gyorsan átfutottam Pannonhalmára, hátha kapok neki. Nehéz megmagyarázni, de úgy voltam vele, ha már nincs befizetve a lakás, legalább a gyerek ne fázzon. De sajnos nem kaptam neki cipőt. Nem azért, mert drága volt, azért, mert nem volt! Így most megint fő a fejem, hétfőn mit húzok a gyerkőc lábára, amiben elmehet oviba.

András cipője is megoldásra vár még, de ő nagyobb, jobban megérti, hogy nincs.  Aztán majd minden alakul.

Sokat gondolkodtam a karácsonyon és a közelgő ünnepeken. Megkértem apát, hogy intézze úgy a decemberi beosztását, hogy lehetőleg az ünnepekből minél többet tudjon itthon tölteni. Mivel idén ajándékra, még akár apróra sem jut, arra gondoltam, megpróbálok sütni egy tortát és az lesz a közös karácsonyi ajándékunk. Tudom, nem sok és nem is ez a célja. Csak jelképes, de mégis valami. A kicsik lehet rosszul viselik majd, de majd jövőre jobb lesz! Ebben biztos vagyok!

Jó híreket kaptunk apa fizetésének letiltásáról is, bár igazából csak félig-meddig jó hír. Amolyan nesze semmi, fogd meg jól. Egyelőre! Bővebbet majd akkor írok, ha sikerül elintézni úgy, ahogy szeretnénk. Nagyon-nagyon szeretnénk! Isten látja lelkem, semmit sem kérek karácsonyra, csak hogy sikerüljön elintézni!

Addig pedig kárpótol minden szenvedésért a 4 kisemberünk, akik sokkal érettebben gondolkodnak, mint mi.