Azzal kezdem, hogy vasárnap elromlott a bojler, nem volt melegvizünk. Volt is izgalom…

A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka nem telt jól. Zalán sokszor felsírt és így én se tudtam tőle aludni. Amúgy is össze volt szorulva a gyomrom, féltem mit fogok hallani a szemészeten. Fél 3 után végül icsit nyugodtabb lett Zalán és tudtam aludni kicsivel több, mint 2 órát.

Háromnegyed 5-kor volt ébresztő. Kivételesen Zalán is egyből felkelt és Csengével sem volt gond. Mikor kezdtem bepakolni az autóba, akkor ért a nagy meglepetés. A járda síkos volt. Gondoltam kimegyek a kapuig, úgyis ki kell nyitnom, megnézem milyen állapotban van az út. Hááááát, finoman fogalmazok, ha azt írom, hogy jeges volt. Tükörjég borította az utat. De nem volt mit tenni, indulni kellett, menni kellett. Az első jópár kilométert csigalassan tettük meg. Nagyon csúszott. És óvatosnak kellett lennem, hiszen 2 gyerek ült mögöttem, akik megbíztak bennem.

Emellett a hatalmas köd is megnehezítette a közlekedést. Nem egyszer éreztem úgy, míg a 82-es főútra kiértünk, hogy nem tudom hol vagyok, merre visz az út. Igazából talán Győr közelében éreztem úgy először, hogy van tapadása a keréknek. De sajnos a köd egészen Budapestig elkísért. Az autópályán sem lehetett nagyon száguldozni, hiszen a ködben sokszor nem hogy 100, de még 10 méter sem volt a látótávolság. Így végül 8 óra után értünk fel Budapestre.

Míg vezettem, igyekeztem nem is gondolni az előttünk álló nehézségekre. Igazából akkor kezdtem “visszatérni a valóságba”, mikor leparkoltam az autóval. Akkor már muszáj volt szembenézni a félelmekkel. Hogy mit vártam? Magam sem tudom! Féltem! Attól, hogy a daganat a múlt havi műtét ellenére tovább nőtt. Hogy újabbat talál a doktornéni. Hiszen miután lassan minden fellelhető írást olvastam, ami erről a betegségről szól, így nem tudtam mire számítsak. A daganatos betegségek egy tulajdonsága, hogy ha visszatér, kiújul, akkor a sejtek mutálódnak és nehezebben “adják meg magukat”. Hát ettől féltem.

Mivel kicsit megcsúsztunk, ahogy felértünk, Zalán egyből kapott is szemcseppet. Ez persze most sem ment egyszerűen, mert már attól is fél szegénykém, hogy le kell feküdnie. Hiszen fekve kapja a cseppeket. Volt is nagy sírás, rángatta a fejét, az egész testével belefeszült. Hárman fogtuk le, de úgy éreztem, kevesek vagyunk. A szemcseppek közötti szünetekben próbáltuk játékkal elütni az időt, de nem volt túl jó kedve. Mikor jött az altatóorvos és kérdezte, hogy mi újság, boldogan mondtam, Zalán egészséges, semmi gond. Ha kell, mehet az altatás, bár abban reménykedtünk, hogy nem lesz rá szükség. Halvány remény volt, de mégis csak remény. Nemsokára aztán jött a doktornéni és hívott is minket a kezelőbe, hogy hátha sikerül Zalánt életében először, éber állapotban megvizsgálni. Gyönyörűen ment is egészen addig, míg apa ölében ülhetett. Arra nézett, amerre kellett, teljesen közreműködő volt. Mivel múlt hónapban volt kiújulás, ezért a doktornéni fekve is meg akarta vizsgálni, hogy biztos ami biztos, rendesen odalásson. No és akkor eltört a mécses, hiszen le kellett feküdni. És szegény Zalánnak hiába magyaráztam, hogy most nem kap szemcseppet. Nagyon félt. Végül sok-sok magyarázkodás és biztatás után mégis csak sikerült így is megvizsgálni.

Vártam, mikor mondja azt a doktornéni, hogy sajnos el kell altatni, be kell menni a műtőbe. Már hallani véltem. Valahogy annyira beképzeltem, hogy valós lett és szinte ezt hallottam, mikor megszólalt. De nem ezt mondta! Azt mondta, minden rendben, nem kell altatni, nem kell bemenni a műtőbe. Én pedig visszakérdeztem, hogy biztos? Mi van a múltkori kiújulással? És mondta, hogy minden rendben, a daganat heges. 🙂 Hogy megkönnyebbültem-e? Nem! Azt hiszem fel sem fogtam ezeknek a mondatoknak az értelmét. Valahogy ez olyan idegen volt. Egy ismeretlen érzés, hogy csak jöttünk és mér mehetünk is. Akkor fogtam csak fel, mit is jelent ez, mikor a Facebook-on megláttam apa postját;

“2,5 év után nem kell a műtő előtt állnom! Happy van!”

Igen, ekkor kezdtem már örülni. Tényleg azt mondta a doktornő, amit hallottam. 🙂 Rövidesen meg is kaptuk a papírt és mehettünk is. Mivel az idő még gyerekcipőben járt, úgy döntöttünk, hogy az eredeti tervvel ellentétben nem délután, hanem még akkor, délelőtt elmegyünk a Tropicariumba. Így is tettünk.

Zalán és Csenge is nagyon élvezte. Szerintem minden egyes halat külön-külön megnéztek. Alig-alig akart Zalán elszakadni 1-1 akváriumtól. Az egyik terráriumban volt egy teknős, ami éppen akkor indult sétálni, mikor Zalán odaért. Erre Zalán közölte, hogy ez a teknős ide be van szorulva (nem tud kijönni). 😀 Legjobban a tengeri malacok tetszettek neki. Volt egy kicsi és azt mindenképpen haza akarta hozni. Nehezen lehetett megértetni vele, hogy ezek a kisállatok nem vihetők haza. Végülis abban maradtunk, hogy kapni fog olyat. 😀 (Én pedig remélem elfelejti!)

A Tropicarium után elfoglaltuk a szállást. Addigra Zalánnak már patakokban folyt a kis orra. Persze orrszívó nem volt nálunk, sem orrcsepp. Így aztán egyből futottam a patikába, orrszívót pedig kaptunk egyet kölcsön. Köszönjük szépen, hatalmas segítség volt.

A nap hátralévő része a pihenésé volt. Zalán nyűgös és fáradt volt, Csenge pedig éhes és fáradt. Így miután lefutottam az Aldiba valami harapnivalóért, már fürödtünk és feküdtünk. Szuper volt. A 2 óra alvás azért megtette a hatását és estére bizony már én is alig álltam a lábamon. Csenge ennek ellenére ezerrel nyüzsgött, úgy kellett rászólni, hogy most már aludjon.

Az éjszaka tűrhetően telt, de Zalán sokszor felsírt. Így aztán reggel meg is ijedtem mikor 7 órakor felébredtem, hogy elkésünk. Gyors öltözés, futottunk reggelizni, majd sorszámot húzni a vérvételhez. A 13-ast húztuk és bíztam benne, hogy ez szerencsét hoz.

Elég sokat kellett várnunk a vérvételre és ez se ment egyszerűen. Ahhoz képest, hogy a múltor egy szó nélkül sikerül levenni tőle a vért, most iszonatosan megviselte. Annyira, hogy először el is rántotta a karját, hiába fogta apa. Nem is sikerült az első szúrásból, másodszor is meg kellett szúrni. Addigra már nagyon sírt! Nagynehezen sikerült neki levenni. Míg arra vártunk, hogy a doktornőhöz is bejussunk, az időt színezéssel és festéssel ütötték el a gyerekek. Érdekes módon egész gyorsan bekerültünk. Utána még elmentünk és adtunk enni a gyerekeknek, hogy ne éhesen induljunk haza, aztán végre útrakeltünk. Most már haza.

Az onkológián szerencsére mindent rendben találtak nála, “csak” a torka piros, így holnap reggel a gyerekorvosnál kezdünk Pannonhalmán. Elvileg jövő hónapban lesz egy altatásos MRI-nk is.

Legközelebb február 8-án megyünk a szemészetre és 9-én (ha minden igaz!) MRI-re, tehát elvileg akkor ismét 2 napot töltünk fenn. A szemészeten egyelőre abban maradtunk, hogy a biztonság kedvéért ugyanígy járunk havonta, de csak minden 3. hónapban lesz elaltatva Zalán, hogy rendesen körül tudjon nézni odabent a dotornéni. Így nem marad más, bízni a legjobbakban és imádkozni! Hogy mikor lesz ennek vége? Isten tudja, mi nem! Nehéz, de muszáj ezen az úton végigmennünk. És lehetőleg együtt! 🙂

Köszönjük szépen mindenkinek, aki a tegnapi és a mai nap folyamán imádkozott értünk, szorított nekünk! Nagyszerűen csináltátok! Nélkületek már nem is tudom hol lennénk! 🙂