Már rég akartam írni, de eléggé rohanósak az utóbbi napok.

De büszkén jelentem, tegnap óta egy gyönyörű szép hűtőnek vagyunk boldog tulajdonosai. 🙂 No, nem mi nyertük meg a lottó ötöst (sajnos, bár nem is lottózunk), hanem egy kedves követőnktől/támogatónktól kaptuk, akinek hálás szívvel köszönjük a sok segítséget! <3

Nehéz napokat élünk. Zalánnal is és a helyzettel is nehéz megbirkózni. Lassan 2,5 éve költözött be hozzánk ez az arctalan szörny. Igaz, az első rémület már a múlté, de a félelem olyan mélyen ivódott belénk, hogy a legkisebb rossztól is újraéljük az első napokat. Nem tudom az ember mennyi ideig képes ugyanolyan hévvel küzdeni. De ez nem egy olyan dolog, amit félretehetünk, hogy nincs több erőnk és majd később folytatjuk. Talán ezért is ilyen kimerítő és lélekölő ez az egész.

Minden egyes út előtt visszaköszön a “mi lesz ha…” érzés. És minden utat úgy teszünk meg, hogy ki tudja hazajöhetünk-e. Hogy mi a legnehezebb? Élni. Így élni. Így mosolyogni, hiszen van még 3 gyerekünk, akik nem érdemlik a könnyeinket. No és persze Zaln sem, ez a csöpp kis széltoló.

Mostanában talán még annál is jobban próbára teszi a türelmünket, mint eddig bármikor. Verekszik, nem is akárhogy! Hol sodrófával kergeti a lányokat, hogy a régi ágy nagy vasrugójával. Próbáltam az érzékenyebb énjére hatni, nem ment. Próbáltam szépen elmagyarázni neki, hogy nem szabad, oda se neki! A válasza az volt, hogy őt is mindig bántják. Örök készenlétben kell állnom, mert egy igazi kis huligán lett, aki még véletlenül se teszi azt, amit az ember kér tőle. Sőt, mintha direkt bosszantana! Így akar vajon büntetni a sok rosszért?

Érdekes pengeélen táncolok mindig a megengedni és megtiltani között. Egyrészt elvileg Zalánnak mindent szabad, hiszen ezt az első pillanatban megbeszéltük apával. Neki élnie kell és az élethez élni akarni kell! És ezt nem csak nekünk, neki is kell akarni! Mégsem tehet meg mindent, hiszen pl. senki testi épségét nem veszélyeztetheti. Lehet, csak így akar egy kis figyelmet kicsikarni. De hát inden egyes percünket vele töltjük. És ez így a jó! De mégis… Nehéz!

Este valahogy a szemem elé került Urbán Zsófi blogja, amit írt, mikor kiderült, hogy daganatos. Így, hogy látom, érzem, elviselem mivel jár ez a betegség, annyira nagyon hatalmába kerített ismét a félelem, hogy elveszíthetem Zalánt, hogy a tegnap estémet tönkre is tette teljesen. Még jó, hogy apa dolgozott! Hihetetlen! Itt nincs biztos pont, nincs jövő, nincs hit, nem lehet ígérni. Mindent most kell megvalósítani, mert nem lehet tudni meddig lesz holnap. Vagy lesz-e egyáltalán holnap. Mert minden egy pillanat alatt dől el. Szegény Zsófi belehalt a daganatba. Mert ez egy szörny, egy agresszív, alattomos rém, amely belülről eszi az embert! Az én fiamat! Akinek én adtam életet és akiért bármelyik pillanatban gondolkodás nélkül odaadnám az életem. Mert ő az életem!

Nehéz! A jövő csak egy illúzió, mert hinni nem lehet benne. A remény, amely átszövi a mindennapokat, csak a gondolatainkban él. Semmi sem valós. Csak a most, a jelen. És nekünk az a dolgunk, hogy Zalánnak ez a napot széppé, boldoggá tegyük. És ha lesz holnap, neki akkor is boldognak kell lenni! Ameddig lesz holnap! Mert ki tudja meddig lesz! Ugye sokáig?