Ma megállapítottam, hogy bár bolondok napja elmúlt, a bolondok sajnos itt maradtak. Azt hiszem közvetlen közelségben velünk.
Hihetetlenül nehéz anyuval! Elég nehéz természete van és mikor front van (mint pl. tegnap is), egyszerűen kezelhetetlen. 
Ma már nincs front, mégis nehéz vele! Tegnap egész nap puffogott, semmi se volt jó. Ha hideg volt az volt a baja, ha meleg volt az. Ha feküdt az, ha felkelt az. Ha bevittem neki a kaját az, ha nem vittem, akkor meg az. És sorolhatnám… Ma? Ma már “csak” beszólogat mindegyikünknek! Ebéd közben kijelentette a gyerekek előtt(!!!), hogy a terroristák Magyarországra akarják ledobni az atombombát és mind meghalunk! Én meg nem győztem a gyerekeket nyugtatni!
Hú, sokszor annyira, de annyira elegem van!
Visszaolvastam az egy évvel ezelőtti postjaimat és érdekes, mennyire más dolgok foglalkoztattak!
Pontosan le se tudom írni, ki az, amit írni szeretnék. Tavaly ilyenkor még örültünk, hogy Zalán tünetmentes. Töretlenül, megingathatatlanul biztosak voltunk a gyógyulásban. Azóta megtapasztaltuk a kiújulást, azt az erőszakot, amit a sors ismét elkövetett rajtunk. Újra felálltunk, újra küzdöttünk, újra elértük, hogy a daganatok inaktívak lettek. Azonban ez már más! Tudjuk, mert bebizonyította az élet, a betegség, hogy bármikor, bármelyik pillanatban újra rosszra fordulhat minden.
Igen, a majdnem 3 év alatt rengetem mindennel “gazdagodtunk”. A lakás fel lett újítva, autónk lett (igaz, pályázat útján!), és még mind élünk! De milyen áron?
Rengetegszer hallottuk,  hogy mindenünk megvan, hogy merünk még kérni? Miért nem oldottuk még meg a 3 év alatt a gondjainkat. Sajnos Zalán még mindig nem egészséges (sőt, ennél a rohadt betegségnél az 5 éves tünetmentesség sem garancia arra, hogy nem tér már vissza a betegség), sajnos hiába hadakozunk kézzel-lábbal apa leriltása ellen, valahogy még mindig úgy néz ki, hogy nincs vége! Sajnos valóban már évek óta húzódik. Bárcsak örömmel írhatnám, hogy vége, letelt! Elvileg letelt. A bank megerősítette, a végrehajtó vacakolt. Azonban mint tegnap megírtam,  úgy gondolták, még egyet rúgnak belénk!

Elsőre megírtam a végrehajtási kifogást, mert ezt már nem tudom lenyelni! Egyszerűen az évek alatt, amíg más jóvoltából nélkülöztünk, elfogyott a türelem. Azonban a levelet nem adtuk fel. Megmondom őszintén, félek. Jogtalannak tartom, de tudom, ha perre megyünk (ahogy egyszer már megtettük!) és esetleg balul sül el, eánk verik még a kamatok kamatát és a peeköltségeket is. És akkor nem 90 ezret tiltanak le, hanem 200 ezret vagy ennél is többet. Nem tudom mitévő legyek! 🙁
Újra nehéz hónapok jönnek! Eddig legaáa remény megvolt, hogy végre kicsit jobb lesz! De most megint semmi!
Jön András szülinapja és bár nem kér nagy dolgokat, de már tudom, hogy nem tudom neki megadni. Jön Zalán szülinapja, majd Jázmin elsőáldozása. Csenge ovis ballagása, majd az iskolakezdés újra, most már 3 iskolással! Sosem lesz vége? Elvesztettem a reményt!
Sőt, úgy érzem, egyre csak  kapjuk a nyakunkba az újabbb hidegzuhanyt (tegnap este megint füstölt a konnektor!). Nem akarok depressziós lenni, hiszen a családomnak szüksége van rám! Zalánnak főként! De nem tudom!
Éjjel sokszor felébredek és csak jár az agyam. Mit kellene tennem? Hogy kellene tennem? Mit tudnék még csinálni? Reggel fáradtan és idegesen kelek. Pluszba el kell látni anyut is!
A majdnem 3 év alatt sok családot láttam tönkremenni, szétszakadni, akik beteg gyereket nevelnek. Volt, akiket kilakoltattak, volt, ahol a közműveket kötötték ki, volt, ahol apuka unta meg a mindennapi küzdelmet.
Mi együtt vagyunk és igyekszünk együtt is maradni. Legalább addig, míg a gyerekeknek szükségük van ránk! (Amúgy meg jó csapat vagyunk együtt! ;-)) Tető is van a fejünk felett. Még! De annyira nehéz! Sajnálom,  hogy segítséget kell kérnünk, mert egyedül nem megy! Sokszor még ez is nehéz! De mi lenne velünk nélkületek? 🙁 Ez a legnehezebb! Idegenek szemébe nézni, akik segítenek és a gyerekek szemébe nézni, ha ennek ellenére nem tudunk nekik segíteni.