2016.04.04.

2016.04.04.

Miután megint alig aludtunk éjjel Zalánnal, reggel az első út a doktorbácsihoz vezetett. Zalán kapott új köptetőt és inhalálnunk is kell még mindig. Persze újabb anyaggal. A doktotbácsi szerint ha ettől nem javul, akkor ki kell vizsgálni Zalánt mycoplasma irányában. 🙁 Hívtam a pesti doktornénit, hogy nehogy azt higgye, szabotálni akarjuk a kezelést, csak meg vagyunk lőve mi is. 🙁

DSC_1817 (1)Tegnap kis számvetést készítettem az előttünk álló hónapról, hát nem lettem tőle boldog! A képen láthatjátok a bevétel-kiadás oldalt. Igaz, ebben még nincs benn, hogy Andrásnak bérletet kell venni, ami 3000Ft, Csengének az oviban kell fizetni majdnem 4 ezret. Értelemszerűen a gyerekeknek tavaszi cipőt venni esélytelen.

No, majdcsak lesz valahogy! 🙂 De legalább süt a nap és szép idő van.

Sokszor terveztem már, hogy leírom a lelki oldalát is Zalán betegségének, de azt hiszem, nem tudom kellően szavakká formálni az érzéseimet. Annyira sokrétegű ez a betegség. Míg a kemót kapta Zalán, bármilyen szörnyen is hangzik, nyugodtabb voltam, mert úgy gondoltam, így nincs esélye terjedni a betegségnek.

Mikor a 2. kemón is túl voltunk és mondta a doktor néni, hogy zsugorodik a daganat, örültünk. Persze, hogy örültünk! Nem tudtuk mi vár ránk, annak ellenére sem, hogy akkor már egyszer volt vizsgálva Zalán altatásban. Akkor, 2,5 hónaposan.

Hogy mit éltünk át közben? El tudjátok képzelni, hogy egy baba, aki 3 óránként szopizik, nem kaphat enni, még csak inni sem 5-7 órán keresztül? Én nem tudtam! Sem azt, hogy egy ekkora babát hogy, s minként lehet biztonságosan elaltatni. És még hányszor éltük át mindezt… Mit érez az a szülő, akinek a gyereke a műtőben an és csak azt látja, hogy rohan be mégegy altatóorvos, majd oxigént tolnak be és az amúgy fél órásnak mondott műtét 2,5 órája tart… Ezekről tudnék írni, de a mai napig a szívem szorul össze, ha feltörnek ezek az emlékek. Nagyon sok mindent élt át és élt túl Zalán, amit más hasonló korú gyerek nem! Zalán közel 50!!!! altatáson van túl. Minden alkalommal úgy adtuk Zalánt a műtőbe, hogy mi van ha… Mi lesz ha… Minden alkalommal megerőszakoltuk magunkat, hogy minden rendben lesz. Pedig volt nem is egyszer,, hogy nem volt minden rendben! Gégegörcsök, kiújulás. Mindeközben Zalán is szenvedett, hiszen most már rendszeres lett, hogy egy-egy altatás után délutánra vagy másnapra beteg lett.

Nem tudom mi zajlik a kis buksijában. Nem tudom, ebből az őt körülvevő más légkörből mit ért. Nem tudom, hogy tudom átsegíteni őt ezen.Tudom, hogy Zalán nagyon bújós lett. Sokkal bújósabb, mint a tesók voltak. Éjjel sokszor bújik hozzám, mert fél. A rémálmok rendszeresek. Ilyenkor megfeszíti magát, rúg, forgolódik és kiabál. Sajnos nem múlik el csak úgy ez az időszak.

Nem tudom másnak is ennyire nehéz-e, nem élem más életét, csak a sajátomat. Pedig szívesen cserélnék valakivel! Nem szeretném, hogy Zalánban ez az időszak olyan nyomot hagyjon, hogy ha netán újra meg kell küzdenünk ezzel a szörnnyel, ne legyen hozzá ereje. Sokan mondják azt, ő ebbe nőtt bele, azonban szerintem ez nem ennyire egyszerű. Ha ő ezt az állapotot tekintené normálisnak, nem lennének rémálmai!

Őszintén mondom, mióta Zalán betegsége kiderült, nem volt egy nyugodt éjszakám. A mai napig felkelek és megnézem, hogy vesz-e még levegőt, itt van-e még velünk, hacsak fél óráig nem ad hangot. Az életünk gyökeresen megváltozott, arra, hogy hogyan, már nem emlékszem. Mindennapi problémákat másképp, mélyebben élünk át, mint mások, hiszen ezek a problémák számunkra egymásra rakódnak. Nem érezzük úgy, hogy előre léptünk bármiben is, hiszen a betegség olyan szorosan láncolt magához, hogy szinte lehetetlen a szabadulás. Ha lesz is, csak kínkeserves évek múlva.

Mikor elkezdtük a harcot, Csenge óvodát kezdett, Jázmin iskolát, András általánosba járt. Azóta Csenge iskolába készül, Jázmin lassan felsős, András pedig már középiskolában tanul. Fogalmam sincs hogy maradtunk eddig életben, hogy nem őrültünk bele félelembe. Mert félünk. Meg se tudom pontosan határozni, mitől. Az ismerttől és az ismeretlentől. A mától és a holnaptól. A vantól és a nincstől is!

Azt sem tudom pontosan meghatározni, mit szeretnénk. Látni a jövőt? Vagy inkább ne? Melyik a jobb? A mára koncentrálni és nem törődni a  holnap következményeivel vagy előretekinteni és nem élni meg a mát? És ha nem lesz holnap? Ha holnap már nem leszünk együtt?

Igyekszünk a lehetetlent is megteremteni Zalánnak és a többieknek. Tegnap véletlenül a gyerekek előtt kicsúszott a számon, hogy Zalán az első. Tudjátok ez milyen érzés? Látni a többiek szemén a kérdést, miért? Megmondani, nem mondani? Fel sem tudják még fogni! Fertőzzem meg a kis lelküket már most a félelemmel? Nem! Nem szabad! Mindennek meg kell lenni, hogy akarják ők is, érezzék ők is, hogy mi így, együtt, egy család és egy erős, hiszem, hogy verhetetlen csapat vagyunk!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tíz − 1 =