Most az egyszer szeretném úgy megírni ezt a postot, ahogy valóban gondolom. Nem finomkodva, nem gondolkodva, csak írni… Pont ezért most nem kérek kommentet sem pro sem kontra!

Bevallom, rosszul esett, hogy páran megkérdőjeleztétek a döntésünket anyámmal kapcsolatban. Írom a tényeket: 64 éves ember, stroke ás 4 gerincműtét után, enyhén demenciásan. Annyira, hogy gyámság alá venni még nem lehet, de magára hagyni sem, mert egyszerűen nem képes a logikus gondolkodásra.

Az eladott lakás árából 3 M Forintot fog kapni, így ez arra nem elég, hogy a környékünken, ahova akár naponta el tudunk menni, bármit venni lehessen. Írta valaki az albérletet is. Győrben és környékén, de kapaszkodjatok meg, még itt a faluban is (1 kiadó ház van összesen!) 80 ezer Ft egy albérlet. És ez még nem csillivilli… Könnyen ki lehet számolni mennyi ideig lenne elég. Arról persze még szót sem ejtettem, hogy nyakig van adóssággal. Hogy miért? Én is szeretném tudni!

Próbáltunk volna gyorsan egy házat intézni, azon az áron, hogy felvesszük a használt lakásra a CSOK-ot, pedig a terv nem ez volt, hanem az, hogy néhány év múlva építkezünk. Azonban a háznak több tulajdonosa van és az egyik nem adta annyiért, amennyit tudtunk volna fizetni érte. És ott lehetett volna saját helye anyámnak. Együtt, de mégis külön…

Sajnos ezután már csak a rossz és a mégrosszabb között választhattunk. nem, egyáltalán nem hiányzik ide anyu! Sőt! De az utcán sem maradhat, ahhoz azért sok a 3M Ft. Az utolsó mentsvár pedig mi vagyunk.

Itt egyet kell látni. Bár nem volt egyszerű gyerek, majd kamasz és fiatal felnőtt korom sem, hiszen gyerekkoromban a szüleim elváltak, mi gyakorlatilag évenként költöztünk. Volt alkoholista, erőszakos élettárs, közben kapott anyám stroke-ot, majd kamaszkoromban megismerkedett egy Romániából Ausztriába emigrált emberrel, akihez feleségül is ment… Nem volt jó anyám, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy jó volt. Sokszor nem állt mellettem, mikor kellett volna, sokszor választotta az éppen aktuális “szerelmét” és a nyaralást helyettem. Ez már a múlt. Viszont ő volt az, aki fedelet adott a fejem fölé, mikor Andrással terhesen egyedül maradtam. Igaz, egy alkalom, de onnan álltam talpra.

Néhányan hisznek abban, hogy a lélek dönti el leszületik-e a Földre és mi az amit felvállal. Hát én nem értem, hogy a francba lehetett olyan hülye a lelkem, hogy ilyen fos (elnézést!) életet felvállalt.

De ettől lettem olyan, amilyen. Nem tudnék nyugodtan aludni, ha nem adnék anyám feje fölé fedelet. Mi ezt itthon átbeszéltük, nem egyszer. Apa volt az első, aki felhívta anyámat, hogy akkor jöjjön ide, mert nincs más.

Zalánnal kacsolatban azt hiszem, az elmúlt majdnem 3 év megtanított elfogadni a helyzetet. Megalkudni a betegséggel soha nem fogunk tudni, de már csak néha vetődik fel a miért pont ő, miért pont mi kérdés. Egyértelmű, hogy könnyebb nem lesz soha, hiszen ahogy megy az idő, úgy tapasztalunk egyre többet. Jót és sajnos rosszat is. 3 éve Zalán egy csöpp kis csecsemő volt, aki nem tudta mi történik vele. Evett, aludt, ha elaltatták felébredt, sirdogált és ment minden tovább. Viszont most, 3 évesen már érdeklődik és tiltakozik. Utálja a szemcseppeket, de a vérvételeknél egy hős, nem sír! Még nem érti (de igazából mi sem), miért más ő, mint a többi. Csak azt érzi, mondja, hogy a jobb szemével nem lát. Ha ő felnő, neki valószínűleg ez lesz a természetes állapot. Úgy, ahogy apának is. Ő valószínűleg nem tud majd gyárba menni dolgozni. Zalánnak nincs térlátása, nagy valószínűséggel nem lesz jogosítványa sem (mondjuk ez apának csak az utóbbi időben kezdett el hiányozni). Ő más lesz mindig, mint a többi!

A többiek… Mindegyik egy külön egyéniség. Csenge egy iszonyatosan szeretetéhes, de hiperaktív, kifejezetten csínytevő kis angyal. Jázmin egy érzékeny, de féligmeddig már-már nagyképű kisember, aki a mai napig szörnyen nehezen viseli az elválást. Minden alkalommal sír, mikor mamánál kell aludnia, mert mi utazunk. András a segítőkész, de nagyszájú és lusta kamasz, a jobbkezem. Kaptam már meg azt, hogy nem mindegy a gyerekeknek milyen ruhában járnak? Örüljenek, hogy van mit felvenni! Igen, ez nagyon igaz. Zalánra még azt adok, amit akarok, őt aztán nagyon nem izgatja. Bár ő leginkább vetkőzni szeret, mint öltözni. 😀 Mindig mezítláb van, nem zavarja az sem, ha a kö bántja a tappancsát. 😀 Azonban már az óvodában is megszólják egymást a gyerekek és jön a nagy költői kérdés, ha másnak szép ruhája van, neki miért nincs? Jázminnál ez hatványozottan jelentkezik, hiszen a kiskamaszoknak rettentő nagy az igazságérzete. Andrásnak konkrétan 2 rövidnadrágja van és azt váltogatja, ugyanis azt mondja, inkább jár koszos (nono, azért mosok ám!) ruhában, mint olyanban, ami neki égő. Múltkor inkább vizesen vette fel a nadrágját és úgy ment el, de akkor sem vette fel azt, amit nem talált jónak.

Hallottam már olyat is, hogy a boltban minek veszem meg a 4. csokit, hiszen Zalán szemmel láthatóan nem eszi meg. Valóban így van, azonban hogy érezné magát a gyerek, ha ő nem kapna, mikor a másik 3 igen? Igen, egyet harap belőle, aztán leteszi, mert nem szereti. Sebaj, megeszik a többiek. Egyik nap az egyik, másik nap a másik. Iskolakezdéskor a rossz nyelveknek valahogy vesszőparipájuk az, ha kapunk valami. Nos, most örömmel jelentem, bár idén már 3 iskolásunk lesz, Csengénk (néni segítséggel, mert volt aki tolltartót, tornazsákot ajánlott fel) nagyjából kész van, beszereztünk apránként mindent. Igyekszünk a másik 2 gyereket hasonlóképp felszerelni.

Higgyétek el, nálunk mindent a gyerekek mozgatnak. Az életünket, a gondolatainkat, mindent. Nélkülük semmik sem lennénk és nagy valószínűséggel már együtt sem lennénk. De együtt vagyunk akkor is, ha sokszor nagyon nehéz és időről időre felvetődik a “külön könnyebb lesz” gondolata. Ezt nézzétek el nekünk, hiszen nem mindennapi az élethelyzetünk.