Túl vagyunk az akku cserén. Korán keltem, hogy ha indul az autó, már nyitásra a boltban legyek, hogy időben hazaárjek (ma viszik el a kupakokat).  Mivel első autó és én se vagyok túl tapasztalt, így biztosabbnak láttam, hogy ha először rámérnek a régi akkura, nehogy potyára adjak ki annyi pénzt. De nem volt potya, valóban a végét járta már. Szóval szükséges volt a csere. Kicsit mondjuk elhűltem, mikor a srác megállapította, hogy a kocsiba a legdrágább féle akkuk valók, de ez a nincs mit tenni kategória volt. Viszont az üzletben nagyon rendesek voltak, mert Zalánra való tekintettel a 31800Ft-os csereár helyett a 24600Ft-os beszerzési áron adták az akkut. Természetesen jótállással, beszereléssel. Némi gondok akadtak persze, mert megint nem volt meg az a csatlakozó amire a szerelő valamit akart dugni, hogy az autó ne felejtse el az alapjáratot, de végül arra jutott, hogy gyorsan fel fogja tanulni az autó, csak húzogassuk többször az ablakokat, stb… Hát, így sem hiányzott ez a kiadás, 1 héttel a pesti út előtt, 1 hét 2 nappal fizetés előtt… Úgy, hogy még lenne befizetnivalónk is… De ez most tényleg muszáj volt és még szerencsénk is van, hogy nem Pesten hagyott minket cserben az autó.
Így aztán vasárnap utazunk. Félek. De ez most megint a muszáj menni, muszáj csinálni, nem lehet megállni, ebből nincs kiszállás. Pár napja egy régi követőnktől kaptam levelet, aki leírta, hogy az unokaöccse vagy kereszfia sajnos daganatos lett és most már érti minden szavamat. Eddig is értette, de már érzi is! Borzasztó! Nem tudom ki szenved jobban. Ő, hogy állandóan cipeljük, szurkálják, altatják, cseppentik, stb… Vagy mi, akik nem csak, hogy eltűrjük, még mi visszük oda! Nem csak eltűrjük, odavisszük, de végignézzük…
Így belegondolva nem tudom honnét szedünk még mindig erőt és lelket, hogy csináljuk szüntelen és ne rokkanjunk bele. Azt tudom, érzem, a lelkünk egy része halott. Sokszor közönyösek vagyunk olyan dolgok iránt, amik máskor megérintenének. És érzékenyebbek vagyunk olyan dolgokra, amik máskor nem érdekelnének.
Pár hete egyszer vacsora közben szóba került, hogy milyen volt, mikor apa letiltása elkezdődött. Volt, hogy 34 ezer Ft-ot hozott haza! És ez olyan igaz, mint hogy itt ülök! Volt, hogy 10-én már nem volt pénzünk. Palacsintát sütöttem a gyerekeknek napokon keresztül, hogy legyen mit enniük. És igen, ennek ellenére mikor Zalán jönni akart (a mai napig nem értjük, hogy jött össze!!!), bár kérdéses volt, de úgy döntöttünk (igaz, sok lehetőség nem is volt!) vállaljuk. Hiszen a letiltás egyszer letelik, de ő a gyerekünk. Akkoriban sokat beszélgettünk Arnold atyával és ő mondta, ezzel a gyerekkel Istennek célja van. Azóta mi hisszük ezt!
Nehéz idők voltak és hittük, hogy ezután csak könnyebb lehet. Aztán nehezebb lett! Mindenre számítottunk,  de erre nem.
Ennek ellenére bár sok segítséggel, de túléltük az utóbbi majdnem 3 évet. Sajnos a problémák állandósultak, az anyagi helyzetünk tovább romlott, de Zalán él és ez a lényeg!  Egyelőre lát is és az a célunk, hogy ez így is maradjon!
Nagyon nehéz nemet mondani a gyerekeknek. Ma pl. csak egy Mentost kért Jázmin, mikor boltba mentem, de azt kellett mondanom, hogy ma nem tudok hozni, mert ismét nagy kiadás volt az akku. Nagyon nehéz bármire nemet mondani, a szívem szakad meg értük, hiszen a csillagokat lehoznám nekik. Éppen elég elszenvedniük az öccsük betegségét. De tudom, miért van! Tudom, miért küzdünk még mindig! Így tudom, hogy vasárnap utazunk, Budapesten alszunk, hétfőn műtét szükség szerint. Azt hiszem a 31. Már nem is számolom! Csak Zalán legyen túl rajta, halljunk egy korrekt véleményt a doktornőtől, aztán készülhetünk a következő körre.