2016.10.24/2.

2016.10.24/2.

Ismét. Aludnom kellene, de nem tudok. Holnap nehéz nap vár ránk.

Korán kelés, hosszú utazás, három kórház, tűszúrás és szemcsepp. Mind-mind olyan dolog,  amitől Zalán fél. Hogy hogy fogom kiengesztelni az elszenvedett rosszért, még nem tudom. Most nem tudom. 

Ingadozok. A napunk sem volt túl jó. Anyuval rettenetesen összevesztem az önzősége, fennhéjázása, nagyképűsége és csökönyössége miatt. Apát újra a sürgősségire vittem. Pihentetnie kellene a karját, de nem lehet, már sokat volt itthon. Szenvedünk. Ki-ki máshogy. 

Mikor a lányok délután lementek a mamához,  Csenge még bejött a konyhára puszit adni, én pont mosogattam. A kis bocibarna szemében a kimondatlan kérdés mellett könny csillogott. De érezte, hogy nekem is nehéz. Puszit adott, majd elfutott… Nem kért semmit, pedig ilyenkor mindig volt valami kívánság. Legtöbbször kis plüss, mert Csenge imádja őket. Most érezte, gáz van.

Ingadozok. Ezer dolog jár a fejemben és csaponganak a gondolataim. Igyekszem mindent megoldani mégis úgy érzem rosszabb a helyzet, mint volt. Tudom, az én hibám! Hiszen ezt szinte minden nap megkapom. 

Egész délután azon gondolkodtam,  megtegyem vagy ne tegyem. Végül magamban tartottam. Az én küzdelmem nem érdekes. Igaz, egy család vagyunk és nekem fáj ha bárkinek fáj, de csak Zalán a lényeg! Bírja ki a holnapot. Nehéz lesz étlen-szomjan. Semmi se fogja vígasztalni. Semmivel se fogom tudni megnyugtatni vagy a kedvét keresni. Xar az élet, mégis csinálni kell! És ez nekem most fáj! 

Írnék okosat… De nem tudok! Kérhetnék… De nem fogok! Csak egyet szeretnék… Túlélni! A holnapot!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

17 + 1 =