Azt hiszem, most teljesen mellékes, hogy milyen korán keltünk, hogy viselte Zalán az utat és milyen jól érezte magát a játszótéren a vizsgálat előtt…

Sajnos a mai kontroll vizsgálat alapján újabb műtét vár Zalánra már pénteken, kiújult a daganat. Ami külön rossz hír, hogy ismét a jobb állapotban lévő, látó szemét veszélyezteti a betegség. A látását, az életét. Pénteken ismét a fájdalmasabb beavatkozáson, fagyasztásos műtéten kell átesnie, aminek nagy valószínűséggel nyoma lesz még a szombati születésnapkor. Nem kertelek, nem szép látvány. De ez van!

Hogy érezzük magunkat? Mint akit nyakon borítottak egy nagy vödör jeges vízzel. Nem, erre nem számítottunk, bár reggel, ébredéskor megmagyarázhatatlan remegés volt a gyomromban. De én annyira nem vagyok most lényeges…

Nem tudom leírni az érzéseimet.  Fáj, nem kicsit. A tehetetlenség, a reményvesztettség. Fáj, hogy az szenved, akit soha nem akartam volna szenvedni látni. Olyan érzés ez, mint mikor kicsúszik a lábunk alól a talaj. Nincs mibe kapaszkodni, nincs miben hinni, mert amiben eddig hittünk, amit már majdnem elhittünk, elillant egy szempillantás alatt. Azzal az egy félmondattal; “van ott egy kis gömböcske…”

Ismét a küzdelemre kell berendezkednünk, ami ismét ki tudja meddig fog tartani. Ismét sűrűbben kell menni és ehhez ismét több, több és mégtöbb pénzt kell előteremtenünk a semmiből, hiszen a ház miatt nyakig úszunk. Sőt, ezt a pénzt már péntekre elő kell teremteni.

Annyira zavaros megint minden. Nem tudjuk merre visz az út és meddig is visz az az út. Nem tudjuk azt sem, az úton mi lesz, lesz-e aki velünk tart. Azt tudjuk, mocskolódók biztos lesznek. Hajaj! De nem érdekel!

Az biztos, küzdünk, mert nem adhatjuk fel akkor sem, ha ismét elveszítettük a fényt, ami talán az alagút végét jelezte volna. Hát hogy a francba ne fájna???? Mikor mégcsak kimondani se szabad itthon, hiszen másik 3 gyerek is van, akik nem értik most miért fordult újra a világ. Vagy ha értik is, nem akarják anyát sírva látni. Mikor a vizsgálatról kilépve üvölteni lett volna kedvem, de egyik felemen Zalán, másikon Jázmin lépdelt és ha az én kétségbeesésemet látják, lehet csak még rosszabb lenne.

Mikor az Üllői-Mária utca sarkon Zalán sírt, hogy puskát szeretne, amilyen a keresztfiunknak van és mondtam Jázminnak, értsd meg, most csak ő kap. És ő megértette. Hát hogyne fájna, mikor levette a polcról a plüsst, de rám nézve visszarakta. És tudom, ez mostantól megint rendszeres lesz. Tartalékolnunk kellene, mert ismét bizonytalanná vált minden és nem tudjuk mit hoz a holnap, de nem tudunk, mert nincs miből. És tudtam, hogy nem lenne szabad, de megvettem a puskát. Majd összébb húzzuk magunkat. Majd lesz valami…

De meddig lehet úgy élni, hogy majd lesz valami? Mikorra lesz túl Zalán ezen? És mi lesz a vége? Nem is biztos, hogy tudni akarom!