Annyira emlékszem ezekre a 4 évvel ezelőtti napokra! 2 héttel voltunk az ítélet előtt…

Kb. ilyenkor kezdett gyanússá válni Zalán. Talán pont ez a nap volt, mikor először láttam úgy, hogy nem rám mosolyog, hanem a vállam fölé. 

Emlékszem, ugyanitt voltunk, Zalán az ágyban feküdt, délutáni altatáshoz készülődtünk, de előtte még bolondoztunk kicsit.

 Miután elaludt, kezdtem keresgélni az interneten, hogy vajon miért csinálja ezt. Itt indult a lavina, ami akkor már készült maga alá temetni, de még magamat is próbáltam lebeszélni. Gyermekrák? Dehogy!  Velünk ilyen biztos nem történhet! Mégis megtörtént…

Nem kérdezte, szükségünk van-e arra, hogy a biztos bizonytalanná váljon, a biztonság egy pillanat alatt eltűnjön az életünkből. Nem kopogott csak belépett közénk a betegség, ami mindenkit megváltoztatott.

Többé nem számított az, ami addig fontosnak tartottunk, csak egyetlen egy dolog, a holnap. Amiben hinnünk kellett még ha akkor nem is hittük. Emlékszem, hát hogyne emlékeznék az első órákra. Azokra az órákra, amikor még szinte fel se fogtuk mi fog történni velünk csak azt éreztük, valaminek itt örökre vége. Olvastam a retinós oldalon a személyes kórtörténeteket, a kemókat, a rengeteg műtétet és altatást és egy rossz álomnak tűnt mindent. Így utólag leírom, nem hittem, hogy ez az akkor 2 hónapos kisember túl fogja élni ezeket. 

Rettegtem az első napoktól. Napokig enni se tudtam akkor sem, ha tudtam, Zalán szopizik és kell a tej. Nem ment. Éjszakánként egy szemhunyásnyit sem aludtam és azon gondolkodtam, minden pillanatát látni akarom a kicsi életének, hátha csak ennyi jutott belőle. Szemrehányást tettem magamnak, ha egy-egy pillanatra elkalandozott a tekintetem, miközben álomba ringattam, hiszen nem tudtam, holnap is gyönyörködhetek-e benne, amint álomra hajtja a kis fejét. És közben tagadtam magamban, mégsem akartam látni, mert az álom jelenthetett volna örök álmot is. Ekkoriban vált szokássa az, hogy nem mondtam neki, aludjon jól vagy álmodjon szépeket, csak annyit mondtam, holnap találkozunk. Ígértem neki a holnapot, de igazából magamnak tettem, mert el kellett hinnem, hogy lesz holnap!

Akkor, az első napokban még nem tudtam gondolkodni azon,hogyan tovább. Ahogy teltek a napok, egyre erősödött bennem, hogy én leszek az utolsó aki feladja! Ha kell, a csillagokat hozom le az égről. Ha Zalán lehetetlent kíván, azt is megcsinálom neki, hogy érezze, amit az élet egy oldalon elvett tőle, azt a másikon visszakapja. Ne higgyétek, hogy ettől egy gyerek rosszá vagy követelőzővé válik. Maximum érzékennyé. Zalán se nem rossz, se nem követelőző. Ugyanúgy megérti ha nemet mondok valamire,  mint bármelyik másik gyerek. 

Az idő sodrában megtanultuk a saját félelmeinket visszafogni és csak a gyerekekével foglalkozni. Még mi felnőttek, kettesben (kettesben? Az milyen?) sem beszéltünk a félelmeikről. Volt időszak, mikor nagyon eltávolodtunk egymástól. Elsodort a betegség, az anyagi gondok és a bizonytalanság egymástól. Rengeteget veszekedtünk. Mégis millió ponton összekapcsolódott az életünk. De a legfontosabb kapocs Zalán volt. Akkor megfogadtuk, míg Zalánnak mindkettőnkre szüksége van, együtt leszünk. Utána ráérünk gondolkodni.

Egy idő után már nem emlékeztünk az előző életünkre. Bár közben megjártuk a poklot (apa 34 ezres fizetése a letiltás miatt évekig, a havi 6 budapesti út, a ránk omló albérlet, stb…) elkezdtünk tervezni. Sokszor csillant fel fény, ami az alagút végét jelenthette, azonban egy idő után ezt rendszeresen elvesztettük. Problémák halmozódtak problémákra. 

De valami változott. Lehet csak mi, lehet Zalán. Elkezdtünk az ő álmát álmodni. Tavaly szeptemberben.  3 évvel és 1 hónappal a betegség felfedezése után. Túl a kemókon, túl 2 újuláson… Valami eltört és újjá alakult. Sokkal fontosabb lett az, amit ő akar! Mikor 3 évesen, korát meghazudtolva kimondta, neki szoba kell, autós ággyal és kisszőnyeggel, polccal. Azóta ez az álom éltet.

Igen, segítséget kérek, mert ez a gyermeki álom mindenünket elvitte, mégis a legfontosabb lett az életünkben. Egy 3 éves kisember álma.

Mégis be kell látnunk, van három tesó, akiknem közben kifogyott a ruhatára. Egyrészt kinőtték a ruháikat (sajnos Csenge és Jázmin évszakváltásban vannak,így Csenge nem nagyon tud örökölni a nővérétől), másrészt elhasználódtak. 

De az álmot tovább álmodjuk és érezzük, közül a vége. Már csak pár nap és megvalósul. Nem teljesen, hiszen még rengeteg a munka, de annyira igen, hogy valósággá válik a szivárványos szoba. A kisszőnyeg még becsomagolva vár a sarokban, a polc is téli álmot alszik még a lányok szobájában. De hamarosan virrad… Érzem, közel van!