Érdekes tudatállapotot okoz ez a betegség, amire konkrét ráhatásunk nekünk, szülőknek nincs, maximum végigasszisztálhatjuk és imádkozhatunk.

Rengeteg dolog van amit tehetnénk, mégis sokszor a körülmények vagy éppen a körülöttünk élők akadályoznak meg benne. 

Sokszor gondolkodom, mi lett volna, ha nem így alakult volna az életünk. Vagy milyen lenne, ha a közeg, amiben élünk támogatna bennünket. Nem is mi talán, hanem a gyerekek.

Őszintén, örülök, hogy vége van az iskolának. Talán kicsit fellélegzünk mind. Sok volt már a bántás. Jázmin rengeteget hiányzott az év folyamán, amiben az utolsó hónapokban már annak volt szerepe, hogy egy kislány az osztályból folyamatosan cikizte. Ha ilyen ruha volt rajta azért, ha olyan, akkor azért… Jázmin pedig eléggé visszahúzódó, halk szavú, csendes, nem vívta meg a maga csatáját, inkább kisírta, hogy itthon maradhasson. Ennek ellenére (és ezt az évzárón az osztályfőnök külön kiemelte) szép lett a bizonyítványa. 

Csenge sajnos elkeseredett, nem olyan lett a bizonyítvány, amilyet szeretett volna. Sajnos becsúszott két négyes és ő kitűnő szeretett volna lenni. Ezt a szintet ő állította fel magának, soha nem neveltük versenylónak. Igaz, András elég magasra tette a többiek előtt a mércét. De majd jövőre! 

Most még furcsa, hogy itthon vannak a gyerekek egész nap és úgy érzem, sokszor talán ez zavarja is Zalánt. Sok a sírás, nyűgösködés… De hát egy 4 éves akarata… Határtalan! Jázmin igyekszik mindig pártfogásába menni, de sokszor Zalán sem tudja mit is szeretne pontosan.

Azt tudja, pontosabban már mindenki előtt világos, nagyon szeretne átköltözni a saját szobájába. Sajnos viszont még mindig nem érkezett meg a szobájára a festék. 🙁 Nem tudom meddig tudunk még várni, hiszen ha jövő héten nem költözünk, akkor újabb havi lakbért kell kifizetnünk. 🙁 

Sajnos nem állunk úgy, hogy most SOS meg tudjam venni a festékeket, hiszen még ezen kívül is van, amit kellene vásárolnunk… Ezeket most nem is részletezném. Sok-sok apróságnak tűnő de mégis fontos dolgok, amik nélkül nem működik valami. Pl. még mindig hiányzik egy csaphoz egy speciális flexibilis cső, elfogyott a fehér zománcfesték, stb…

Gondolkodom a lehetőségeken, de olyan fáradtnak érzem magam, hogy sokszor úgy érzem üres az agyam. Zalán pedig valószínűleg érzi ezt. Ahogy azt is, hogy lassan ismét utazunk. Egyre gyakrabban kérdezgeti mikor és most hova megyünk. Lesz-e tű? Sajnálom ilyenkor és igyekszem csak a legszükségesebbeket elárulni, de nem hazudni! Azt hiszem az egész 4 év alatt egy dolog maradt állandó közöttünk, ez pedig az őszinteség. Soha nem hazudunk Zalánnak! 

Ha kérdez válaszolunk, de úgy, hogy ne keltsünk benne félelmet vagy feszültséget. Ha valamit szeretne és nem lehet, igyekszünk észérvekkel meggyőzni. Mégis igyekszünk neki a lehető legtöbbet megadni. Együtt álmodjuk vele az álmát, gondolatban már vágjuk a centit, ami ha elfogy, számunkra egy új élet kezdődik. Olyan új éleg, ahol boldog lehet, akkor és úgy játszhat, ahogy szeretné és senki se néz rá ferde szemmel. 

Igen… Sajnos naponta kell megbirkóznunk a rosszakarókkal, akik praktikus tanácsok mögé bújtatva igyekeznek kioktatni milyen rossz emberek vagyunk. De tudjátok ez mind nem számít! Csak egy valami és ez Zalán!