Igyekszem mindig összefogott beszámolót írni nektek, de úgy érzem, ez most nem fog menni, ne haragudjatok!

Tudom, éppen mi kívánjuk azt üzenni Zalánnak, hogy a felhők fölött mindig kék az ég és a nap akkor is süt, ha éppen nem látjuk… De én most nem látom!

Rémesen érzem magam, lelkileg annyira meg vagyok zuhanva, mint már rég. Nem tudom pontosan, hogy ez a közelgő holnapi utazásnak (valószínű) vagy a jelenlegi helyzetünknek köszönhető. Azt tudom, hogy nagyon tartok a holnaptól.

Zalán sírva kelt, mert tegnap este elesett, kicsit sebes lett a lába és még mindig fájt neki. Minden apró fájdalmat felnagyít, ha netán vérzik is valami, az maga a tragédia. Így aztán nem is számítok tőle se túl jó napra.

A lányok már tegnap pedzegették, hogy nem akarnak a mamánál aludni. Máskor pedig kifejezetten összevesznek, hogy melyikük aludhasson lenn. Talán az egy jó a mai napban, hogy apa ismét szolgálatban van és így talán elkerüljük az amúgy szokásos, utazás előtti veszekedéseket.

Andrást reggel elvittem a gyerekorvoshoz, hogy a kórházban nem észrevett emelkedett CRP szintet kontrolláltassuk, de szerencsére már a normális tartományban van és András panaszai is megszűntek. Igazából a gyerekorvos is a kardiológiai kivizsgálást tartja a következő fontos lépésnek, mint ahogy mondta, főleg ha fájdalommal jár a szívzörej, amit a kórházban találtak.

Tegnap végre kész lett Zalán szobája. Mutatom is!

Hosszú és nehéz “szülés” volt, mire minden úgy lett kész, ahogy kellett. Persze ahogy mondani szokás, egy családi ház sosincs kész… Ez sem, hiszen még rengeteg a munka. Mindössze most már lényegében beköltözhető. Hiányoznak még dolgok, csapok, kapcsolók, csillárok, karnisok, de majd alakul! Sajnos most úgy jártunk, hogy apa olyan folyamatosan dolgozik itt-ott, hogy nincs idő a költözésre. De majd ez is alakul…

Ma reggel mondtam meg Zalánnak, hogy holnap utaznunk kell. Természetesen nem örült neki, egyből jött a szokásos kérdés, lesz-e tű. Egyelőre a minimálisra korlátoztam az információt amit tudnia kell, szerintem csak holnap fogjuk elárulni, hogy konkrétan mi vár rá.

Nagyon félek a holnapi naptól. Az utolsó MRI-nél rengeteget kellett várnunk étlen-szomjan és Zalán bár szó nélkül, de nagyon rosszul viselte. Mire bekerült, gyakorlatilag félájult állapotban volt, mozdulni már nem akart, csak sírt, hogy fáj a hasa az éhségtől. Én nem akarok rosszat mondani a magyar egészségügyi viszonyokról, de az, hogy kisgyerekeket hosszan várakoztatnak étlen-szomjan, az szerintem nem túl emberi. És ezzel nem csak mi vagyunk így, hanem minden gyerekkel ez az eljárás.

Nem lesz könnyű napunk és már nem is tudom, mit ígérhetnék Zalánnak kompenzálásként, hiszen még a felnőttek se viselnék ilyen alázattal és ennyire szó nélkül ezt a tortúrát, amin holnap, immár ki tudja hányadszorra kell keresztülmennie. A rémes ideges gyomorfájás már reggel óta makacsul kísér és tudom, ez általában jelent valamit. Anélkül, hogy bármit bele akarnék magyarázni, érzem, rémesen ideges is vagyok.

Fáj a lelkem, fáj még levegőt is vennem vagy megmozdulni. Letaglóz a félelem 4 év után is, hiszen tapasztalattal aztán bőven rendelkezem, tudom mi vár Zalánra.

Félek! Mindentől! Hirtelen annyi minden szakadt a nyakamba megint. Hiszen itt állunk a költözés előtt, MRI előtt, az anyagi helyzetünk még jó 3-4 hónapig nem lesz túl rózsás, hiszen lakbér elmaradásunk is van, aztán jön az iskolakezdés 3 iskolással…

Per pillanat megint olyan sötét és reménytelen minden, hogy … Érzem, valami most nem úgy megy, ahogy kellene. Konkrétan félek leírni a bennem motoszkáló gondolatokat, inkább igyekszem nem gondolkodni.

Az utóbbi 1 hétben már szűntek Zalán rémálmai, kicsit mi is megnyugodtunk, de most majd kezdődik minden elölről. Olyan megmagyarázhatatlan rossz érzés van bennem, hogy elmondani se tudom.

Miközben ma a gyerekorvoshoz vittem Andrást, vezetés közben gondolkodtam sokat. Azt mondják a gyógyuláshoz nem kell pénz. Azt hiszem, ezt csak azok gondolják így, akiket még nem érintett meg a betegség. Rengeteg a kiadás. Nem mindegy Zalán mit eszik. Nem mindegy mennyi gyümölcsöt/zöldséget kap. Nem mindegy milyen édességet eszik, illetve mennyit. Nem mindegy, milyen alapanyagokból készülnek az ételei. És ugye nem mindegy milyen vitaminokat és egyéb dolgokat kap. Nem mindegy, meg tudjuk-e venni az autópályamatricát utazás előtt, illetve van-e annyi benzin a tankban, amennyivel Budapestig eljutunk. És még annyi minden… Még ha konkrétan ezekkel nem is foglalkoznánk, akkor is jól esne egy kis anyagi biztonság ennyi bizonytalan mellett, mert ez a bizonytalanság és félelem megöli az ember lelkét.

Annyira megöli, hogy sokszor ha valakivel beszélek, megrökönyödik a közönyömön. Nem közönyös vagyok, csak egyszerűen megtanultam elrejteni az érzelmeimet, mert ha kimutatom, sebezhető vagyok. Ha sebezhető vagyok, akkor pedig megbántanak. Rémes úgy élni, hogy a napok és hetek helyett 3 hetes ciklusokban élünk és soha nem tudjuk mit hoz a következő. Hozhat jót és hiába nem akarjuk a rosszat, nem kérdez, csak beköszön. Még ha nem nyitunk neki ajtót is bejön és az összes addigi biztos pontot elviszi az életünkből.

Megtanultuk, nincs biztos pont. A mi életünkben ilyen nincs. Mikor belecsöppentünk ebbe az egészbe, nem gondoltuk, hogy ez így lesz. Lehet csak egy ábrándot kergettünk, hogy mire Zalán nagyobb lesz, már csak egy rémálomnak fog tűnni az egész, amit magunk után hagytunk. Múlt időben! Ehelyett ez a jelen és a genetikai vizsgálat a jövőt, pontosabban a biztos jövőt is elvette. Összes testi sejt… Annyiszor megfordul a fejemben! Persze, Zalán mindent túlél, mert itt vagyunk mi, akik soha nem hagyjuk magára és ha idősebb lesz is mindig ott leszünk neki, mégis… Túléljük! De milyen áron?!