Túl sok olyan dolog történt az utóbbi napokban, ami nem igazán ad okot az örömre… Mégis! 

Tudom, fel kell állnom és folytatnom kell a harcot! Zalánért, a családért, értünk.

Igaz, András tegnap kórházba került, de jól lesz,  mert jól kell lennie! Igaz, a lakás még mindig nem készült el (pontosabban Zalán szobája), de el fog, mert el kell készülnie! Csak még egy kis pénzt kell gyüjteni, hogy teljesen kész legyen!

Zalán most éjjel nem álmodott rosszakat. Annyira jó volt, mikor este hozzám bújt és mondta mennyire szeret. Akkor éreztem, nem adhatom meg magam, fel kell állnom és küzdenem, ahogy eddig tettem.

Az emlékektől nem szabad elkeserednem, hanem erősödnöm kell. Az anyagi gondoktól nem szabad padlóra kerülnöm, csak még erősebben kell hinnem abban, hogy amit el akarunk érni, az meg fog valósulni.

Az évek alatt már meg kellett (volna) tanulnom, hogy ha nagy a szükség, közel a segítség! Tudom, hogy ez most is így lesz. Egyszerűen azért, mert nincs más! Mert Zalánnak továbbra is szüksége van ezer jóságra ahhoz, hogy gyógyulhasson. És továbbra is el kell jutnia Budapestre akkor is, ha addig még nem kapunk fizetést sem!

Lassan 4 év küzdelem lehet hiábavaló, különben Zalán nem minket választott volna szüleinek!

Továbbra is szeretnénk a segítségeteket kérni és egyúttal megköszönni, hogy mellettünk vagytok! Hatalmas lökés nekünk minden egyes apró vagy aprónak tűnő segítség,  egy újabb lépcsőfok a teljes gyógyulás útján!