Úgy vártam már a reggelt, hogy végre várhassam, láthassam apát, mint a gyerekek a karácsonyt.

Már a gyerekeknek is nagyon hiányzott. Szinte nem telt el egy óra sem anélkül, hogy valamelyik gyerek meg ne kérdezte volna mikor jön már haza apa és mindannyiszor letörtek, ahányszor mondtam, hogy bizony csak reggel!

Elég kellemetlen a gondolatokkal magunkra maradni. Ha apa itthon van, ha vitázunk is, de legalább eltereli a gondolataimat a félelmeimről, amik legalább annyira a részemmé váltak az elmúlt években, mint a bőröm.

Tudom, nem lenne szabad félnem és pozitívan kellene hozzáállnom az élethez, a sorsunkhoz, a betegséghez, de már annyiszor belénk rúgott az élet, hogy megtanultam nem hinni és nem remélni. Vagy ahogy apa sokszor fogalmaz, elfelejtettem nevetni. Hogy miért van ez? Mert minden vidámság után valami rossz jött.

Viszont van egy pont, mikor már az ember nehezen viseli a legkisebb rosszat is és én már rég elértem ezt a pontot.

Tudom, most talán egy nyugisabb időszak következik az életünkben. Talán idővel kicsit anyagilag is könnyebb lesz. Apa rengeteget dolgozik, Zalánért és értünk de nagyon nehéz. A gondolatok miatt és mindig csak várni, hogy egyszer jobb lesz! Pedig nem szeretnék sokat, éppen csak annyit, ami pont elég. Azt hiszem sokan vannak így velem együtt ebben az országban.

Zalán persze nagyon élvezi az új ház adta lehetőségeket. Reggeltől estig megy a hancúr, amit nem bánok, hiszen ő boldog. Érdekes, de mióta átköltöztünk még az udvarra se akar kimenni, annyira jól érzi magát benn. Folyamatosan egyik szobáról a másikra vándorolnak a lányokkal vagy egyszerűen már a fejemet kapkodom, mert kommandóst jászanak, amit a ház új kialakítása remekül megenged. Rengeteg a beugró, mégis egy tér az eleje. 🙂

És ez a lényeg, Zalán boldog! Talán nem álmodtuk hiába Zalán álmát. Talán ő kis 3,5 évesen tudta, itt boldog és igazi gyerek lehet. Má majdnem azt merem mondani, jól döntöttünk, hogy tovább álmodtuk az ő álmát!

Akkor is, ha a mi terveink apával teljesen más irányba vezettek volna, de anyu megint borított mindent azzal, hogy eladta a kőszegi lakást, majd bejelentette, hogy nincs hova mennie. Apropó anyu! Tegnapelőtt reggel megint lelépett. Pedig most már saját lakása van, ahol egyedül lehet. Ami persze nem felel meg a kényes igényeinek. No nem baj! Már csak mosolygunk rajta apával, hiszen tenni nem tudunk ellene. Elkönyveltük, megint elgurult a gyógyszer. 😀