Újabb orvos, újabb diagnózis, recept, kiadás… András… Sajnos az orvos szerint ez egy nagyon fertőző vírus és félek, hogy Zalán elkapja. És csütörtökön újra megyünk.
Most, mielőtt nekiálltam ennek a postnak, visszaolvastam az utóbbi kiújuláskor “papírra” vetett, de végül közzé nem tett gondolataimat. És annyira ismerős még mindig minden gondolat! Most bemásolom nektek.
“2017.04.26/2.
A fájdalom nem múlik, nem fáj kevésbé, de az érzés szelidül. Talán csak visszatér az az általános közöny, amivel túléltük az eddigi kiújulásokat. Leginkább talán a “nem akarok gondolkodni” érzés jellemzi most az életünket. Nem könnyű! Egyre csak az a kérdés foglalkoztat, miért érdemlünk mi ekkora büntetést? Lassan 4 éve kínlódunk. Zalán annyiszor volt már műtve és altatva, hogy ha valaki ismeretlennek említem, egyszerűen pofonröhög és nem is hiszi el. Megint számoljuk visszafelé a napokat. Már csak 1 teljes napot töltünk itthon és már sokadszorra ismét szembenézünk a szörnnyel. Néztem hajnalban ahogy alszik Zalán és hihetetlennek tűnt még nekem is, hogy a tündéri nyugodt arcocskában a lehúnyt szemhéjak alatt szörny rejtőzik, ami az életére tör. Ismét életre kelt és rémiszt, szaporodik és növekszik. És azt akarja elvenni tőlem, ami a legdrágább kincsem az életben. Ráadásul most sokkal rosszabb helyzetből indulunk, mint eddig. Hiszen újra nyakig eladósodtunk. Pont azért, mert bár igyekeztünk a lehető legtávolabb tartani magunktól a gondolatot, hogy visszatérhet a szörny, mégis számolnunk kellett vele és Zalánnak élhető, egészséges környezetet szerettünk volna biztosítani. Már nem is annyira a pénzhiány, mint inkább az idő hiánya az, ami hátráltatja Zalán legnagyobb álmának, a saját szobának a megvalósulását. Apa értelemszerűen szeretne minden pillanatot vele tölteni! Annyira, de annyira igazságtalan ez! Ha bűnünk van, miért nem minket büntet Isten? Miért egy csöpp kis embert akiben tengernyi a szeretet. Aki olyan szeretettel néz a világra. Imádja az állatokat, szereti a virágokat, rendszeresen szed is nekem egy-egy szálat, készít kis csokrot. Nem értem az életet! Miért akarja elvenni tőlem azt a két kis ölelő kart? Látjátok, nem igaz, hogy a gödör aljáról csak felfelé vezet az út. Visz az lefelé is bőven és ha valaki elindul rajta, nagyon nehéz visszafordulni. Még mi se látjuk merre… Tudjuk, pénteken menni kell, mert az idő most ismét ellenünk dolgozik. De olyan kínkeserves Zalánnak megtiltani, hogy kimenjen az udvarra, mert ott vannak az iskolás gyerekek (az óvodában lakunk, de a mi falunkban az óvoda már nem üzemel. Helyette itt ebédelnek az iskolások.) és ő most ismét nem kaphat el semmit. Most tényleg mert, mert az időnk gyorsan fogy!”
Most valahogy megint így érzem. Zalánnak szokása lett esténként mellettem aludni. Megmondom őszintén, nagyon jól esik, hogy hozzám bújva szenderedik el. Jobb érzés, mint bármi más a világon! Mostanában sokszor mondogatja, hogy “anya, szeretlek”. Ezek a legszebb szavak a világon. A kis ölelő karjai a minden. És még annál is több!
Mégis olyan fájdalom tombol a lelkemben, hogy lassan már mozdulni sincs erőm. Tudom, erre azt mondjátok, erős vagyok, hiszen 4 évig bírtam.
Azonban holnap évforduló. És most úgy érzem nem megy tovább! A napi harc, a küzdelem, a folyamatos aggodalom, a körülvevő dolgok, a megromlott egészségünk… Mindenünk ráment már a betegségre!
És mi, az egyik kedves falubeli szerint, szó szerint idézem; pénzéhes banda, teljesen kimerültünk. Nem, nem kell minket szeretni. Nem is tudnak sokan, hiszen annak ellenére, hogy idestova 11 éve itt élek, nem járok ki a faluba (maximum a boltba), mert nem érdekelnek a helyi pletykák, nem akarok tudomást venni a minket körülvevő mocsokról és szennyről, az irigykedőkről.
De most eljutottam arra a szintre, hogy elég, mert már nem bírom a terheket. Most már szívesen átadnám másnak autóstól, házastól, hitelestől, betegségestől. Próbálja ki más is és ha jobba meg tudja oldani, mutassa meg! Utánacsinálom!
Egyszerűen a hócipőm tele van mindennel. Legszívesebben csak sírnék egész nap egy sarokban. Csak mindenki hagyjon békén! Vagy vegye át a gondjainkat! Egyszerűen feketén-fehéren megmondva xarban vagyunk. Nem kicsit, már nem is nagyon, hanem nyakig!