2017.09.17. (este)

2017.09.17. (este)

Mióta Zalán beteg, azóta tudom, az éjszakák nem barátok. Az emberre rászakadnak a gondolatok, amik ilyenkor sokkal élesebbek, sokkal jobban fájnak. Pont azért, mert nincs menekvés, muszáj szembenézni velük.

Sikerült olyan filmet megnéznem az este, ami csak tovább erősítette bennem a kitörni készülő rossz érzést. Nem volt jó választás.

Most , hogy vége lett , azon gondolkodtam, azt hittem már nem emlékszem az azelőtti életünkre. Dehogynem! Emlékszem, hogy családi program volt a híradó,majd fürdés után a Barátok közt. Talán azóta sem láttam. Ahogy becsapódott közénk a betegség, úgy tűnt el minden régi dolog az életünkből. A szemünk előtt, de közben észrevétlenül. Néhány hetes volt Zalán, mikor Jázmin elballagott az oviból. Emlékszem, barackszínű egyberészes szoknyában volt. 🙂 Az első osztályos évnyitóra éppen csak el tudtam menni, előző nap jöttünk haza a második blokk kemóról. Ma pedig Jázmin már ötödikes.

Emlékszem, mikor műtétről hazajövet közben hívott András, aki akkor nyolcadikos volt, hogy bántották az iskolában. Jaj, hányszor ismétlődött! És mennyi minden történt azóta. András pedig lassan érettségizik, 2 nyelven beszél és politológia vagy szociológia szakra készül.

Csengéről ne is beszéljünk! Kis pici, igazi csöpp kislány volt. A legkisebb az ovisok között. Ő maradt ki a legtöbb mindenből. Nem járhatott oviba, hogy ne hozza haza a betegségeket, nem mehetett a kis barátnőkhöz… Pedig hányszor szeretett volna. Ma már ír, olvas. Egy szeretetgombóc és egy hirtelen haragú kis boszorkány. A legérzékenyebb az összes közül.

És mi? Olyan véd és dacszövetség alakult közöttünk, amit soha nem hittem volna. A sok idegeskedés, folyamatos stressz és aggódás megtette a hatását. A ki nem mondott szavak, a nem megbeszélt gondok sem sodortak minket egymáshoz. Mégis a szövetségünk mindent túlél, míg Zalánnak két erős bástyára van szüksége.

Igen, aggódnak értem az ismerősök, a barátok és barátnők. Szerencsére nincsenek ebben a helyzetben, nem értik, hogy itt nincs olyan lehetőség , hogy feladni. Mit is? A betegséget? Az sajnos adott, állandó. A harcot? Hogyan? Zalánt? SOHA! Ebből nincs kiszállás!

Bármilyen nehéz is belátni, 4 év harc után sem tudjuk mikor teszünk jót és mikor rosszat. Az étrend kiegészítőkkel is tapogatózunk és mivel sehol nincs konkrét bizonyíték semmire, muszáj valamiben hinni. Én ezt úgy szoktam megfogalmazni, ha csak 1%-ot is hozzátesz a gyógyuláshoz, már örülünk.

Nem tudjuk mi sem, ahogy az orvosok sem, ebben a betegségben mi indítja be a sejtosztódást és miért nem működik ezekben a sejtekben az egy idő után normális sejthalál. Sajnos a tudomány még ezekben a napokban sem tart ott, hogy ezt megfejtették volna. Sajnos a rák még mindig olyan betegség, amibe csúnyán mondva “illik belehalni”. No, de nem így működik, hiszen ahány beteg , annyi történet. Egyelőre nekem úgy tűnik, a szerencsén múlik kinek sikerül a harc és kinek nem!

Tudni kell, Zalán betegsége a daganatok között is külön kategória. Egyrészt örökletesnek tekintik egy nagy részét, másrészt a viselkedése is más, illetve a kezelése is. Mivel a betegség sajnálatos tulajdonsága, hogy nagy a kiújulások esélye egy bizonyos korig (ez még ma sem tisztázott , hogy pontosan mi ez a kor), a kiújulásokat még ha nehezen is, de elfogadom egy “természetes állapotnak”. Csak nem értem, hogy miért rövidül le egyre jobban a tünetmentes időszak. Valamit rosszul csinálunk?

Én nem esküszöm sem a tengeri halra, sem a hókuszpókuszokra annak ellenére, hogy milliót próbáltunk és van olyan, aki még meg is próbálja ezeket tudományosan megmagyarázni. Sajnos orvos sem vagyok, csak egy anya, aki félti a gyerekét. Aki nem érti a körülötte és szeme láttára történő dolgokat.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, mert a bulvármédia és egyes emberek sikeresen színezték ki annyira a dolgokat, hogy még én is a szívemhez kaptam. Zalán jelenlegi látását, amiről már írtam mennyi, jelenleg és a közelgő műtét kapcsán sem fenyegeti veszély. Nehéz ezt megfogalmaznom érthetően, de a lényeg az, hogy nem a műtétek miatt van veszély, hanem maga a betegség miatt. Sajnos nincs garancia arra sem, hogy minden jól megy. Mégis mi mind ebben reménykedünk. Így telnek a napok.

Amúgy pedig próbálunk a lehetőségekhez mérten normális életet élni. Csenge és András beteg sajnos, Jázmin az osztályban levonuló hányós vírus miatt került parkolópályára. Nem teheti meg, hogy elkapja, hiszen akkor ugrik a péntekre tervezett műtét. Ó, bárcsak ne lenne rá szükség! Mennyire szeretém! Ez lenne a születésnapi ajándékom. A leghatalmasabb ajándék, amit az életben csak kaphatnék.

Addig is dolgozunk, tesszük a dolgunkat és igyekszünk Zalánnal nem éreztetni ezt az aggódást. Sajnos még mindig nem érkezett meg az illetményelőleg, amit 3 hónapja igényelt apa és így még fánk sincs. Sajnos a hétvégi esőben ismét beázott a nappali és a fürdőszoba is, így most az is ad plusz munkát.

Lassan már várjuk az útleveleket is. 🙂 Zalán már most indulna, ha tehetné. Ahogy ő fogalmazta meg:

“Anya, mindig is erre vágytam!”

Hihetetlenül jó hallani, hogy sikerül teljesíteni a vágyát! Nagyon szépen köszönjük nektek!


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

3 × öt =